A sötét, mozdulatlan estében minden szót ki lehetett venni.
– Még itt vannak – hallatszott Erzsébet visszafogott hangja. – Várj még.
– Meddig kell még várni? – András beszélt, ingerülten, türelmetlenül.
– Huszonkettedikét mondtak. Másfél hét, nem több.
– Ugyan már, anya…
A folytatás Annához már nem jutott el, mert a két hang elhalt: bementek a házba.
Anna megállt az ösvény közepén. Néhány másodpercig egyetlen lépést sem tett, csak állt ott, kezében a kaporral.
Még itt vannak. Várj.
Mire várnak? Arra, hogy ők elutazzanak? És ha elmennek, mi történik utána?
Júliát Anna régóta ismerte. Három telekkel arrébb lakott, a veteményese mindig példás rendben állt, és a környéken szinte mindenkiről tudott valamit. Nem rosszindulatból. Egyszerűen ilyen volt: beszédes, kíváncsi természetű asszony, akinek kitűnő memóriája volt mások régi ügyeihez.
Másnap Anna átment hozzá azzal az ürüggyel, hogy visszahoz valamit a kaporért cserébe, aztán mintegy mellékesen rákérdezett Erzsébetre.
Júlia arca azonnal óvatosabb lett.
– Miért érdekel?
– Semmi különös – vont vállat Anna. – Csak idén furcsán viselkedik. Naponta megkérdezi, mikor megyünk haza.
Júlia egy darabig hallgatott. Végül lassan megszólalt:
– A ti telketekkel neki régi baja van. Én a helyedben nem piszkálnám.
– Miféle baja?
– Mondom, régi ügy.
Anna azonban tudott várni. Nem erőltette tovább. Leült teázni, érdeklődött a paradicsompalántákról, Júlia unokáiról, arról is, ki vette meg a szomszéd utcában az üresen álló telket. Csak később, amikor a beszélgetés már magától folydogált, kanyarodott vissza óvatosan a témához.
Júlia nagyot sóhajtott.
– Na jó. Úgy hét-nyolc éve történt, még az előző tulajdonosok idején. Akkor mérték ki hivatalosan a határt a két telek között. Erzsébet azt állította, hogy fél méter földdel megrövidítették. Azt hajtogatta, hogy még a férje, amíg élt, szóban megegyezett a szomszédokkal. Nem papíron, csak úgy, egymás között.
– És mi lett belőle?
– Semmi. A hivatalos földmérés megtörtént, minden az iratok szerint zajlott. Nem neki adott igazat. Erzsébet akkor nagy patáliát csapott, aztán mintha beletörődött volna.
– Mintha? – ismételte Anna.
Júlia fürkészve nézett rá.
– Te most konkrétan észrevettél valamit?
– Még magam sem tudom – felelte Anna őszintén.
Aznap éjjel sokáig nem jött álom a szemére. Feküdt a sötét szobában, és egyre ugyanazt forgatta magában: fél méter föld. Kimondva nevetségesen kevésnek tűnik. Fél méter. De ha végiggondolja az ember: a telek hossza nagyjából harminc méter. Harmincszor fél méter – az már tizenöt négyzetméter. Egy ágyásnyi terület. Egy fészer sarka. Egy keskeny földsáv, ami kívülről semmiségnek látszik, de annak, aki egész életében ott élt, akár nagyon is sokat jelenthet.
És volt még valami, ami nem hagyta nyugodni.
Erzsébet állandóan itt lakik. Ők évente mindössze két hétre jönnek le. A fennmaradó időben a telek üresen áll.
Vagyis az év nagy részében senki sincs ott, aki látná, mi történik.
Reggel Anna a szokásosnál korábban kelt. Kiment a kertbe, és lassan végigsétált a kerítés mellett, mintha csak az ágyásokat ellenőrizné. Közben a földet figyelte.
És akkor meglátta.
Közvetlenül a kerítés tövében, azon a nagyjából harminc centi széles sávon, ahol máskor csak fű nőtt, a talaj frissen bolygatottnak látszott. Nem feltűnően, inkább gondosan elsimítva. Aki nem keres ilyesmit, talán azt hinné, vakond túrt arra. Csakhogy a vakond nem halad egyenes vonalban, pontosan a kerítés mentén, három méteren át.
Anna leguggolt, közelebb hajolt.
Az egyik régi fa karó, amely a telekhatárt jelölte, nem egészen ott állt, ahol kellett volna. Csak alig volt arrébb. Talán húsz centivel beljebb, az ő telkük irányába.
Anna felegyenesedett, és hosszú ideig némán bámulta azt a jelentéktelennek tűnő karót.
Aztán elővette a telefonját, és lefényképezte. Többször is, minden oldalról.
– Biztos vagy benne? – kérdezte később Gábor, miközben mellette állva ugyanazt a pontot nézte.
– Nézd meg te is. Itt laza a föld. Valaki hozzányúlt.
– Nem lehet, hogy régebben történt?
– Nem. Az első nap végigmentem itt, akkor még semmi ilyesmi nem volt. Ez az elmúlt pár napban történt.
Gábor lehajolt, ujjaival megpiszkálta a földet, majd lassan kiegyenesedett. Az arca komorrá vált.
– Szerinted András volt?
– Szerdán a kerítés mellett járkált. Láttam.
Gábor egy ideig nem szólt. Aztán kimondta azt, ami Annának is ott motoszkált a fejében:
– Lehet, hogy ezt csinálják minden évben, amikor nem vagyunk itt?
– Nagyon valószínű.
– És vajon mennyit toltak már el ennyi idő alatt?
Erre Anna nem tudott válaszolni. Ezt már mérni kellett.
Este előkereste a telek iratait, köztük a régi földmérési anyagot is; szerencsére Gábor mindent gondosan megőrzött.