— Sokáig maradnak? — szólalt meg valaki a kerítés túloldaláról olyan váratlanul, hogy Anna kis híján elejtette a bevásárlószatyrot.
Erzsébet Fedorovna állt a lécek mögött. Gondosan megkötött kötényt viselt, kezében metszőollót tartott, mintha épp az imént nyírta volna meg a ribizlibokrokat. Csakhogy a ribizli a telke túlsó végében nőtt, nem itt, közvetlenül a kerítés mellett.
— Két hétre, mint mindig — felelte Anna, miután óvatosan kifújta a levegőt. — Jó napot, Erzsébet Fedorovna.
— Jó napot, jó napot — bólintott a szomszédasszony barátságos, nyílt mosollyal. — Akkor július végéig?
— Huszonkettedikéig.
— Értem — biccentett még egyszer Erzsébet, aztán megfordult, és elindult a saját tornáca felé.
Anna néhány másodpercig nézett utána, majd vállat vont, és bevitte a szatyrot a házba.
Ez volt az első reggel.
A nyaralóba minden nyáron kijöttek. Mindig ugyanarra a két hétre, ugyanazzal a megszokott renddel. Gábor reggelente a veteményesben matatott, vagy valami apróságot javított meg a ház körül. Dóra többnyire csak dél körül ébredt fel, aztán a függőágyban telepedett le a telefonjával. Anna főzött, olvasott, néha pedig egyszerűen kiült a tornácra egy csésze kávéval, és figyelte, hogyan úsznak a felhők a szomszéd almafái fölött. Jó volt itt. Csendes. Ismerős. Megnyugtató.
Erzsébet Fedorovna nagyjából tizenkét éve lakott mellettük, és ezalatt a viszonyuk végig udvarias, békés és semmire sem kötelező maradt. Átköszöntek egymásnak a kerítésen át, időnként megkínálták a másikat valamivel: egyikük uborkával, másikuk lekvárral. Veszekedés soha nem akadt köztük, még alkalom sem nagyon rá.
Éppen ezért másnap reggel, amikor Anna a csészéjével kilépett a tornácra, és megint meglátta Erzsébetet a kerítésnél, őszinte mosollyal köszöntötte.
— Jó reggelt.
— Jó reggelt, jó reggelt — felelte a szomszédasszony, aztán kissé tétovázva megállt. — Mondd csak, nem gondoltátok, hogy esetleg hamarabb hazamentek? Úgy értem, ha valami dolgotok akadna…
Anna enyhén felvonta a szemöldökét.
— Nem, nem tervezzük. Miért, történt valami?
— Ugyan, semmi — legyintett Erzsébet. — Csak úgy kérdeztem.
Azzal ismét elment.
Anna a kezében tartott csészével ott maradt, és a hirtelen kiürült kerítést nézte. Furcsa kérdés volt. Bár lehet, hogy tényleg nem jelentett semmit.
A harmadik napon Erzsébet már azt tudakolta, nem készülnek-e pénteken elutazni. Ezúttal még elfogadhatónak hangzó indokot is talált: állítólag pénteken karbantartás miatt megbolygatják a vízellátást az üdülőtelepen, és ha leállítják a szivattyút, abból kellemetlenség lehet.
— A vízellátást? — kérdezett vissza Anna. — De hiszen nekünk kútunk van.
— Ja, igen, persze — nevetett fel Erzsébet, mintha saját zavara mulattatta volna. — Összekevertem, ne haragudj.
Anna aznap este elmesélte a dolgot Gábornak.
— Ugyan már — mondta a férje, fel sem nézve az újságból. — Idős asszony, egyedül él. Biztos unatkozik.
— Az unalmat még érteném. De ő konkrétan azt kérdezgeti, mikor megyünk el. Nem azt, hogy hogy vagyunk, nem azt, hogy mi újság, hanem mindig azt, hogy mikor utazunk haza.
— Véletlen.
— Három egymást követő napon? Az még mindig véletlen?
Gábor csak megvonta a vállát. Dóra, aki fülhallgatóval a fején hevert a függőágyban, még csak oda sem fordította a fejét.
Anna nem vitatkozott tovább. Viszont onnantól figyelni kezdett.
Hamar feltűnt neki, hogy Erzsébet kizárólag reggelente bukkan fel a kerítésnél, nagyjából kilenc óra tájban, amikor Gábor még nem ment ki az udvarra, Dóra pedig még aludt. Mindig volt valami ürügye: egyszer a metszőollóval jött, máskor locsolókannával, vagy úgy tett, mintha a kerítés mentén vizsgálna valamit. A kérdés azonban újra és újra ugyanoda futott ki, csak más szavakkal. „Meddig is maradtok még?” „Az eső előtt össze tudtok majd pakolni?” „Gondolom, hétvégén már mentek haza?”
Anna megjegyezte ezeket a mondatokat. Nem azért, mert botrányt akart csinálni, hanem mert régi beidegződés volt benne, még a személyzeti osztályon töltött évekből: ha valaki ugyanazt a kérdést újra meg újra más formában teszi fel, akkor annak nagyon fontos a válasz.
Szerdán megérkezett Erzsébet fiának autója.
Anna látta már korábban is a férfit, de mindig csak futólag. András negyven körüli, zömök testalkatú ember volt, rövidre nyírt hajjal, munkásdzsekiben. Élelmiszeres szatyrokat hozott, leállította a kocsit a kapunál, aztán bement a házba. Körülbelül húsz perc múlva kijött, és a kerítés mentén kezdett matatni valamivel. Anna épp a gazt húzkodta az ágyásban, így a szeme sarkából jól látta. András végigment a telekhatár mellett, a földet fürkészte, néha lehajolt, majd visszatért a házba.
Különös. Talán a füvet nézte? Vagy a vízelvezetést?
Ugyanezen az estén Anna elcsípett egy beszélgetésfoszlányt. Júliától jött vissza, a szomszédos kertből, ahol kaprot kért, és éppen Erzsébet kerítése mellett haladt el. A hangok a tornác felől szűrődtek ki, halkan, óvatosan, mégis tisztán kivehetően.