Az irattartó tompa puffanással ért földet András lábánál, a poros betonon.
— Ebben benne van minden számla — mondta László változatlan nyugalommal. — Az ajtólapoktól kezdve a festékes vödrökön át az utolsó bútordarabig. Minden az én nevemen van, és az én számlámról lett kifizetve. Én csupán eljöttem, és elvittem azt, ami az enyém. Van még kérdésed?
Katalin felháborodottan kapott levegő után, aztán remegő hangon közbeszólt:
— De hát ilyet mégsem lehet csinálni! A saját unokáját hagyta itt ezen a csupasz kövön!
Anna egy lépéssel előrébb lépett. Az arca sápadt volt, de a tekintete kemény és tiszta.
— Az én fiamnak van hol aludnia. Gyönyörű gyerekszobája van apám vidéki házában. A te fiad viszont, Katalin, nyugodtan berendezkedhet itt. Hiszen ezek az ő négyzetméterei, nem igaz? Gazdálkodjon a saját betonfalaival. Ja, és András… a fürdőszobából leszereltem a csaptelepet. Visszaraktam azt a régit, ami még a nagyanyádtól maradt. Elég rendesen csöpög, úgyhogy tegyél alá rongyot, különben eláztatod az alsó szomszédot.
Andráshoz csak ekkor kezdett igazán eljutni, mekkora gödörbe zuhant. A drága autó hitelre volt véve. A lakás üresen kongott, lepusztultan, hidegen. Középen ott állt az anyja, tanácstalanul, a szálló porban.
Erőlködve próbált valami mosolyfélét az arcára húzni.
— Anna… most komolyan, minek ez az egész? Reggel elvesztettem a fejem, ennyi történt. Gondok vannak a munkahelyemen, tudod jól. Szeretlek titeket. Gyere vissza. Mindent visszahozunk, elfelejtjük ezt az egészet…
Anna úgy nézett rá, mintha már nem is ember állna előtte, csak egy kiürült árnyék.
— Én abban a pillanatban mindent elfelejtettem, amikor kezet emeltél rám. Maradj boldogan, nagy házigazda. Gyere, apa.
Megfordultak, és nyugodt léptekkel távoztak.
András és Katalin kettesben maradtak a huzatos, csupasz betonkockában.
— Andriskám… — szólalt meg az anyja reszkető hangon. — Menjünk inkább hozzám. Nálam legalább van egy kanapé. Itt megfagyok ebben a huzatban.
— Mivel mennénk, anya? — kérdezte tompán András, miközben lassan leguggolt. — A kártyámat zárolták.
Fél év telt el.
Anna egy meghitt kis kávézóban ült, és lassan kevergette a kapucsínóját. Mellette, az etetőszékben, a már jóval nagyobb Benedek nézelődött kíváncsian. A telefon kijelzőjén értesítés villant fel: megérkezett a gyerektartás. Az összeg nevetségesen alacsony volt.
Alig tette le a mobilt, máris új üzenet jelent meg. Egykori szomszédja írt neki:
„Szia, Anna! Képzeld, az exed kiadta a lakását egy építőbrigádnak. Legalább tizenöten alszanak ott matracokon. Aprópénzt kér tőlük, csak hogy valahogy törleszteni tudja az adósságait. Ő meg visszaköltözött az anyjához. Állandóan veszekednek a pénz miatt!”
Anna halványan elmosolyodott. Időben bezárta maga mögött azt az ajtót, és elhozta onnan mindazt, ami valóban érték volt: önmagát és a fiát.
Az önjelölt családfő pedig ott maradt a saját üres betonbirodalmában.
Anna megigazította Benedek ruháját, aztán kinézett az ablakon. A táskájában ott lapultak az új lakás kulcsai. És azon az ajtón többé soha nem enged be senkit, aki az ő életén, az ő munkáján és az ő pénzén akar uralkodni.