— Inkább nevelni kellene még, Andráskám. Keményebben kell fogni az ilyet.
— Reggel már elmagyaráztam neki a dolgokat — vigyorodott el András. — Mostantól olyan lesz, mint a kezes bárány.
A vállával nekifeszült a súlyos bejárati ajtónak.
— Gyere csak, anya. Most majd bocsánatot kérek tőle a látszat kedvéért, aztán rohan is teríteni — vetette oda, miközben előreengedte Katalint.
Az ajtó kitárult.
— Anna, megjöttünk! Hol a vacsora?! — mordult fel András, ahogy belépett a sötét előszobába, de a következő pillanatban megtorpant.
Katalin lendületből nekiütközött a hátának.
— Andráskám, miért van itt ilyen sötét? Kapcsoltass vele villanyt!
A férfi bosszúsan tapogatni kezdte a falat, a kapcsolót keresve. Az ujjai azonban sima burkolat helyett érdes betonba és egy szigetelőszalaggal betekert vezetékkupacba ütköztek.
Előkapta a telefonját, bekapcsolta a zseblámpát, és előreirányította a fényt.
A fénysugár végigsiklott a tégláig lecsupaszított falakon. Megmutatta azt az üres foltot, ahol korábban a hatalmas szekrény állt. Aztán beugrott a nappaliba, megcsillant a szürke padlón, és csak a csupasz semmit világította meg. Nem volt padlóburkolat, nem volt kanapé, nem lógtak függönyök. Puszta falak maradtak, meg a visszhang.
— Mi a… — préselte ki magából András.
Bizonytalanul tett egy lépést, és a cipője alatt hangosan roppant egy lehullott vakolatdarab.
Előbb a nappaliba rohantak, onnan a konyhába. A telefon fénye ide-oda kapkodott a sarkok között, de mindenütt csak port, letépett tapétacsíkokat és kiálló csöveket talált.
— Kiraboltak minket! Andráskám, mindent elvittek! — sikoltotta Katalin. — Hívd a rendőrséget! Még a mosogatót is leszerelték!
András a teljesen üres konyha közepén állt. A kezében remegő telefon fénye az ablakpárkányra esett. Ott egy papírlap feküdt. A férfi odaugrott, és felkapta.
„Csak azt vittem el, ami az enyém. A drága négyzetmétereid megmaradtak neked, élvezd őket. A válókeresetet beadtam. A kulcsokat itt találod. Kellemes estét.”
— Hálátlan… — sziszegte András. — Anya, ez mindent elvitt. Érted? Mindent! A bútorokat, a gépeket, még a padlót is felszedte!
Katalin rémülten simult az ajtófélfához. A kiürített lakáson hideg huzat söpört végig.
— És akkor min fogunk teázni? — kérdezte elveszetten. — Andráskám, itt olyan, mintha a pincéből húzna fel a hideg… Meg fázom is.
— Ehhez nem volt joga! — üvöltötte András. — Ez az én területem! Feljelentem!
— Én a helyedben nem tenném. Az ügyvédek manapság drágák, neked pedig fizetéselőlegig még benzinre sem nagyon futja.
A higgadt, egyenletes hang a bejárat felől érkezett. András összerezzent.
Anna apja, László lassan belépett a lakásba. Mögötte Anna állt, karjában az alvó Benedekkel, akit óvatosan ringatott.
— László… — András idegesen nyelt egyet. A nagyképűsége egyetlen pillanat alatt leolvadt róla. — Mi ez az egész cirkusz? Azonnal hozzák vissza a holmikat. Család vagyunk, a vagyon közös!
— Közös? — László benyúlt a kabátja belső zsebébe, előhúzott egy súlyos irattartót, majd András elé dobta.