Ha most is lenyeli a történteket, másnapra már sokkal súlyosabb következménye lesz.
Anna a telefonjáért nyúlt.
— Apa, szia.
— Szervusz, kislányom. Benedek hogy van?
— Elaludt. Apa… szükségem lenne az embereidre az építkezésről. Meg két teherautóra.
— A nyaralóhoz kell vinni valamit?
— Nem. András lakását visszaállítjuk abba az állapotba, amilyenben eredetileg volt. Mindent elviszek, ami az enyém. És beadom a válókeresetet.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre teljes csend lett. László soha nem kezdett kéretlen tanácsokat osztogatni, ha a lánya hangjában ezt a hideg, végleges elszántságot hallotta.
— Értem. Egy órán belül ott vagyunk.
Valóban gyorsan megérkeztek. László belépett az előszobába, szó nélkül végigmérte sápadt lányát, majd tekintete megakadt Anna karján, ahol még látszott a vörös nyom. Nem kérdezett semmit. Csak intett a mellette álló, erős testalkatú, munkaruhás férfinak.
— Kezdhetik. Mindent szedjenek le, amit mi csináltattunk. Egészen a betonig.
Az emberek azonnal munkához láttak. Gyorsak voltak, összeszokottak, és minden mozdulatukban volt valami könyörtelen pontosság. Mintha nem is egy lakást bontottak volna szét, hanem András magabiztos hazugságait.
Először Anna személyes holmijai kerültek a dobozokba, aztán az edények, Benedek játékai. Utána a bútorok következtek.
Amikor a folyosóról kivitték a hatalmas szekrényt, mögötte előbukkantak a girbegurba falak, rajtuk a régi, virágmintás tapéta foszlányaival. Anna az ajtó mellett ült, magához szorította az alvó kisfiát, és némán nézte, hogyan tűnik el mindaz a kényelem, amelyet András olyan szívesen nevezett a saját érdemének.
Felszedték a padlóburkolatot. A deszkák recsegve szakadtak fel, porfelhőt verve maguk köré. Leszerelték a belső ajtókat is, üres nyílásokat hagyva a helyükön. A nehéz függönyöket leemelték, s ahogy a karnisok eltűntek, a falról darabokban hullani kezdett az öreg vakolat.
A fürdőszobából kivitték a mosógépet, majd a mosdókagylót is levették.
— László úr, a csapokkal mi legyen? — kérdezte az egyik munkás.
— A régi keverőt tegyék vissza, ott van a kocsiban. A konyhában pedig zárják le a csöveket, a mosogatót elvisszük.
A konyha adta meg magát a legnehezebben. Miután lekerültek a szekrények, és a gépeket is kivitték, a helyiség üres, kongó dobozzá változott. Anna saját kezűleg csavarta ki az összes izzót a csillárokból. Csak az előszobában hagyott meg egyetlen gyenge égőt.
Délután öt órára a lakásban már nem maradt más szag, csak építési por és nyirkos falak hideg lehelete. Ez volt András életének valódi hátoldala.
Ekkor megszólalt a zsebében a telefon. A férje hívta.
— Na, kész a vacsora? — kérdezte kényelmes, fölényes hangon.
— Igen — felelte Anna halkan. — Meglepetéssel készültem.
— Úgy legyen. Anyámmal húsz perc múlva ott vagyunk.
Anna válasz nélkül bontotta a hívást. Benedeket átadta az apjának, a saját kulcsait pedig szépen, gondosan letette a porral borított ablakpárkányra.
Kiléptek a lépcsőházba, de nem mentek el. Felmentek egy emelettel feljebb. Anna tudta, hogy ezt még meg kell várnia.
András és Katalin pontosan érkeztek. A férfi a kulcstartóját pörgette az ujján, miközben felfelé jött a lépcsőn. Mellette az anyja szuszogva kapaszkodott.
— Fiatal még ez a feleséged — fejtegette Katalin olyan hangerővel, hogy az egész lépcsőházban visszhangzott.