– Teljesen megsüketültél itthon a gyerek mellett? Hányszor mondjam még, hogy vedd le azt a tűzhelyről!
András ingerülten biccentett az apró lábas felé, amelyben Benedeknek főttek a zöldségek. A konyha közepén állt, éppen az övét húzta szorosabbra, és úgy nézett a feleségére, mintha Anna nem ember volna, hanem valami kellemetlen akadály az útjában.
– Hat órára ragyognia kell az egész lakásnak. És legyen rendes vacsora is. Süss húst, dobj össze pár salátát. Katalin jön, ő nem fog a te diétás cukkiniden élni.
Anna megdermedt, a kezében ott maradt a konyharuha. A levegőt betöltötte András erős parfümje. A nyolc hónapos Benedek, aki egész éjjel nyugtalanul sírdogált a fogzás miatt, most halkan mocorgott a járókában, bármelyik pillanatban újra rázendíthetett.
– András, a kicsi nincs jól – szólalt meg Anna halkan, erősen ügyelve rá, hogy ne csattanjon fel. – Éjjel én is teljesen kikészültem, három óta talpon vagyok. Képtelenség, hogy lakomát főzzek, és közben fényesre súroljam a padlót. Rendeljünk inkább étteremből.
A férje egyetlen hirtelen mozdulattal közelebb lépett. Az arca elvörösödött a dühtől. Kirántotta Anna ujjai közül a konyharuhát, az asztalra vágta, majd felemelte a kezét. Anna ösztönösen behúzta a nyakát, és összeszorította a szemét. András végül nem ütött, de durván megragadta a vállát, ujjai összegyűrték rajta az otthoni pólót.
– Egyáltalán nem érdekel, mire van időd és mire nincs – sziszegte fölé hajolva. – Én hozom ide a pénzt. Én tartalak el benneteket. Úgyhogy légy szíves, dolgozz meg érte. És vedd le ezt a mártírképet az arcodról. Az én lakásom, az én szabályaim. Ha nem tetszik, összepakolsz, aztán mehetsz apucihoz.
A bejárati ajtó csattanása olyan élesen hasított végig a lakáson, hogy Benedek összerezzent. A zár kattanása utána szinte véglegesnek tűnt.
Anna lassan leereszkedett egy székre. A válla sajgott ott, ahol András szorítása nyomot hagyott. Odabent azonban mintha minden kiégett volna belőle. Nem jöttek könnyek, nem remegett a keze. Csak egy rideg, tiszta felismerés maradt: ennek vége.
„Eltart bennünket… Az ő négyzetméterei…”
A lakást András a nagymamájától örökölte. Amikor összeházasodtak, a hely lehangoló volt: foltos mennyezet, kopott padló, a levegőben pedig makacs por- és gyógyszerszag ült. „Ez az én lakásom, örülj, hogy itt lakhatsz” – ezt András már a fiuk születése előtt is odavetette neki.
A fizetése nagyjából a számlákra, benzinre és élelmiszerre volt elég. A kényelmet, amelyet most olyan természetesnek vett, egészen mások teremtették meg.
Anna végignézett a konyhán. Beépített gépek, tömörfa bútorok. A nappaliban hatalmas kanapé állt, a fürdőszobában friss, modern felújítás csillogott. Mindezt az apja, László fizette. Egyszerűen átutalta a pénzt, mert azt akarta, hogy az unokájának jó körülményei legyenek.
András imádott azon a kanapén heverészni, és közben számon kérni Annán a tévéképernyőn maradt legapróbb porszemet is. Őszintén hitte, hogy ez a komfort az ő érdeme, hiszen megengedte nekik, hogy az ő lakásában éljenek.
Aznap reggel azonban átlépett egy határt, amelyet már nem lehetett semmissé tenni. Anna ekkor végleg megértette.