Hallgathattam volna tovább, ahogy annyiszor korábban. Amikor Anita leszólta a borscsomat. Amikor célozgatott rá, hogy „túl spórolós” vagyok – így nevezte a takarékosságot, mintha valami jellemhiba volna. Amikor félhangosan megjegyezte, hogy Tamás akár „jobb partit is találhatott volna”.
De azon a napon nem ment.
– Igen, igaz – feleltem végül. – Anita azt kérte, adjam el a garzonomat. A lakást, amit nyolc éven át fizettem, a saját keresetemből. Sem Tamás, sem más nem tett hozzá egyetlen forintot sem. Azért kellett volna, hogy Gábor üzleti próbálkozásainak az adósságait rendezzük. Tizenkét év alatt négy vállalkozásba fogott. Egyik sem hozott eredményt.
Dermedt csönd ült az asztalra. Ilona villája halkan koccant a porcelánhoz.
Anita arca bíborvörös lett.
– Teljesen kiforgatod a dolgokat! Nem ok nélkül kértük! Visszaadtuk volna!
– Vissza? – néztem egyenesen rá. – Az elmúlt öt évben nyolcszáznegyvenezer forintot kértél tőlem kölcsön. Hét alkalommal. Egy fillér sem jött vissza.
Tamás feszülten megmozdult mellettem.
– Eszter, ezt ne itt.
Ne itt. Ne most. Ne anyu előtt. Évek óta ezt hallgattam. Csakhogy „itt”, ennél az asztalnál teljes természetességgel hangzott el, hogy nekem kötelességem megválni a saját lakásomtól. Az rendben volt. De hogy válaszoljak? Az már nem?
– Pont itt – mondtam halkan, emelt hang nélkül. – Mert Anita is itt hozta szóba a garzonomat.
Anita felpattant a székről.
– Te üres kézzel kerültél ebbe a családba! Semmid nem volt!
A szavak találtak. Pontosan a bordáim alá. De nem rezzentem.
– Így van. Semmim nem volt. És minden, amim most van, a saját munkám eredménye. És te?
Felkapta a táskáját, és kiviharzott a lakásból. Gábor utána sietett. Viktória is ment velük – a telefonját azért nem felejtette az asztalon, ezt el kell ismerni.
Ilona némán ült. Tamás lehunyt szemmel, mozdulatlanul.
Az anyósom nagyot sóhajtott, kissé sípolva vette a levegőt.
– Eszter, muszáj volt ezt mindenki előtt?
Ránéztem. Huszonnégy év alatt megtanultam tisztelni ezt az asszonyt. Én vittem neki a gyógyszereit, én kísértem orvoshoz, amikor Anita „nem ért rá”. A műtétje után négy napot töltöttem bent vele a kórházban, mert Anita szerint „nem tud maradni, Viktória még kicsi”. Viktória akkor huszonkét éves volt.
– Ilona, Anita hozta fel a témát. Mindenki előtt. Én csak válaszoltam. Szintén mindenki előtt.
Az anyósom az ablak felé fordult. Az ételek érintetlenül hűltek. A kocsonya tetején vékony réteg kezdett képződni – észrevettem, mert mindig észreveszem az ilyen apróságokat. Rossz szokás, könyvelői beidegződés.
Felálltam, elkezdtem összeszedni a tányérokat. A kezem nem remegett. Meglepő módon teljesen nyugodt voltam. Belül üresnek, mégis tisztának éreztem magam, mint egy vihar utáni levegő.
Hazafelé az autóban Tamás hallgatott. Én sem szóltam. Otthon bekapcsolta a tévét, én pedig mentateát főztem. A konyhában ültem egyedül.
Csend volt. Jóleső, sima csend. Nem hangzott el benne, hogy „add el”, nem volt benne „hiszen család vagyunk”.
De tudtam, hogy Anita nem fogja annyiban hagyni. Soha nem szokta.
Két nappal később Tamás a szokásosnál korábban ért haza. Leült a konyhaasztalhoz, összekulcsolta a kezét. Láttam rajta: beszélni akar.
– Anya hívott – kezdte.
– És mit mondott?
– Azt szeretné, ha bocsánatot kérnél Anitától.
Letettem a vízforralót a helyére, lassan megnyomtam a gombot, megvártam a kattanást.
– Miért?
– Mert mindenki előtt hoztad szóba a pénzt. Anya szerint ez… – kereste a megfelelő kifejezést – magánügy.
Magánügy. Nyolcszáznegyvenezer forint „magánügy”. De az, hogy adjam el a lakásomat, az nyilvános téma.
– Tamás, nem fogok bocsánatot kérni.
Az orrnyergét masszírozta – ezt a mozdulatot ezerszer láttam már. Amikor nem tud dönteni, mindig így tesz.
– Eszter, próbálj megérteni. Ő a testvérem. Ő az anyám. Nekem kettőtök között kell állnom.
Kettőnk között. Huszonnégy év alatt egyszer sem állt középre. Mindig finoman, konfliktus nélkül, de Anita oldalára billent a mérleg. „Adj neki még egy kis időt.” „Segíts most utoljára.” „Engedd el.” Mindig nekem kellett engedni, nekem kellett lenyelni.
– Nem kell közénk állnod – mondtam nyugodtan. – Nem kérek semmit. Csak annyit mondok, hogy nem kérek bocsánatot.
Felállt, átment a nappaliba. A sportcsatorna zaja hamar betöltötte a lakást.
Másnap Anita hangüzenetet küldött. Háromperceset. Meghallgattam az első húsz másodpercet. „Felfogod, mit műveltél? Anya sír! Tamás teljesen kiborult! Egy pár ágyás miatt vered szét a családot!”
„Pár ágyás.” „Valami pénz.” „Néhány év.”
Töröltem az üzenetet, majd letiltottam Anitát.
Egy hét múlva felhívott Réka, Tamás unokatestvére.
– Eszter, tudod, miket beszél rólad Anita?
– Mit?
– Azt terjeszti, hogy megtagadtad tőlük a segítséget. Hogy nekik adósságuk van, gyerekeik vannak, te meg két lakáson ülsz, és még nyaralód is van. Azt mondja, kapzsi vagy. És hogy Tamást ellenük hangolod.
Gyerekek. Viktória huszonhat éves, saját lakással. Milyen gyerekek? De Anita számára a „gyerek” mindig aduász.
– Köszönöm, Réka, hogy szóltál.
Letettem a telefont. Elővettem a kék, kockás füzetemet. Lassan végiglapoztam az oldalakat, ahol minden kölcsön, minden dátum és minden ígéret pontosan fel volt jegyezve.