Hét külön kölcsön. Pontos dátumokkal, összegekkel, mellé írva az ígéretek, hogy „hamarosan visszaadom”.
Ezután elővettem az irattartót is. A nyaraló tulajdoni lapja – az én nevemen. A garzon – szintén az enyém. Minden hivatalos papír engem igazolt. Nem ajándékba kaptam, nem örököltem: megdolgoztam érte.
A döntés nem robbanásszerűen született meg bennem. Nem dühből. Nem sértettségből. Egyszerűen letisztult bennem egy gondolat: eddig és ne tovább.
Szombaton kimentem a nyaralóba, és hívtam egy lakatost. Két órán belül megérkezett, fiatal srác, rutinos mozdulatokkal mérte fel a terepet.
– Mindent cseréljünk? – kérdezte.
– Igen. A kaput, a házat, a szaunát, a szerszámoskamrát is.
Négy zár ment a kukába. A munkadíjjal és az új zárakkal együtt nyolcezer-hatszáz forintot fizettem. Két kulcscsomót kaptam. Egyet magamnak, egyet Tamásnak.
Anitának egyet sem.
A postaládát is leszereltem, ahol a pótkulcs lapult. Anita pontosan tudott róla. Tíz éven át.
Este írtam neki egy üzenetet. Csak ezért oldottam fel a tiltását.
„Anita, a nyaralóban minden zár ki lett cserélve. Kulcsod nincs többé. Amikor a nyolcszáznegyvenezer forint visszakerül, beszélhetünk.”
Négy perc telt el, amikor megszólalt a telefonom. Direkt megnéztem az időt.
– Te ezt hogy képzelted?! – Anita hangja éles volt, reflexből eltartottam a fülemtől a készüléket. – Miféle zárakat cseréltél le? Az a nyaraló a miénk is!
– Az enyém – feleltem nyugodtan. – Az én nevemen van. Az én pénzemből vettem, tizenegy éve.
– Tamás a férjed! Akkor az övé is!
– Tamásnak van kulcsa.
– És mi? Tíz éve járunk oda!
– Ingyen – mondtam ki. – Egy fillért sem fizettetek a vízért, az áramért, a javításokért. Csak villanyszámlából körülbelül százhúszezer forint gyűlt össze ennyi idő alatt. Azt is én rendeztem.
Anita hangja sikításba csapott át.
– Szándékosan csinálod! Pénzéhes vagy!
– Ha már számokról beszélünk: kilencszáztizenötezer forintról van szó – válaszoltam. – Nyolcszáznegyven kölcsön. Hetvenötezer a kerítésre és az ágyásokra. Nyugodtan számold újra.
A háttérben hallottam Gábor hangját: „Mi történt?” Anita pedig odavágta: „Kicserélte a zárakat! Ez a nő megőrült!”
Megőrült. Huszonnégy év házasság után ennyit érek.
– Anita – mondtam halkan –, kihangosítva vagy. Tamás itt áll mellettem. Mindent hall.
Csend. Aztán bontotta a vonalat.
Tamás valóban a konyhaajtóban állt. Láttam rajta, hogy végighallgatta.
– Muszáj volt ezt így? – kérdezte csöndesen.
Ránéztem. Huszonnégy év. Ennyi ideje csinálok mindent „rosszul”. Nem úgy főzök, nem úgy válaszolok a húgának, nem úgy bánok a pénzemmel.
– És hogyan kellett volna? – kérdeztem vissza. – Eladjam a garzont? Írassam át a nyaralót? Adjunk még kölcsön? Hányadszor, Tamás? Nyolcadik? Kilencedik?
Nem felelt. Csak nézett, mintha most látna először. Talán valóban most látott. Soha nem kiabáltam. Nem szabtam feltételeket. Nem mondtam, hogy „válassz köztem és közte”. Dolgoztam, félretettem, fizettem – és tűrtem.
– Anita a testvérem – szólalt meg végül.
– Én pedig a feleséged vagyok. Huszonnégy éve. És ezalatt egyszer sem mondtad neki, hogy fizesse vissza, amivel tartozik. Egyszer sem védted meg a tulajdonomat.
Nem volt mit hozzátennie. Átment a nappaliba, bekapcsolta a tévét.
Én a konyhában maradtam. Becsuktam a füzetet. A vízforraló kattant, töltöttem magamnak teát, és leültem az ablak mellé.
Odakint langyos áprilisi eső hullott. A vízcseppek egyenletes csíkokat húztak az üvegen. Ahogy néztem őket, azt éreztem, mintha bennem is kiegyenesedne valami. Mintha hosszú görnyedés után végre kihúznám magam.
A telefon hallgatott. Tamás hallgatott. És hosszú idő óta először nem éreztem késztetést arra, hogy magyarázkodjam.
Két hónap telt el. Anita nem keresett. Tamás hetente egyszer átmegy hozzá, egyedül. Amikor hazajön, szótlanul vacsorázik, aztán visszavonul a szobába. Nem veszekszünk. Csak csend lett. Olyan, mintha valami nagy, zajos bútordarabot kivittünk volna a lakásból, és most szokatlanul tágas lenne minden.
A nyaralóban béke van. Új eperpalántákat ültettem, „Ázsia” fajtát. A kerítést is rendbe hozattam – harmincnyolcezer forintból, mert találtam kedvezőbb brigádot. Esténként a verandán olvasok. Senki nem toppan be bejelentés nélkül. Nem hajtanak át a veteményesen.
Réka mesélte, hogy Anita járja a rokonságot, és azt terjeszti, hogy „kiszorítottam a családból”. Kapzsinak nevez. Azt mondja, a garzon közös, hiszen Tamás a férjem. A nyaraló pedig „igazság szerint mindenkié”.
Ilona egyszer felhívott. Megkérdezte, nem akarok-e én békülékenyebb lenni, „elsőként kezet nyújtani”. Azt válaszoltam: hét alkalommal nyújtottam kezet. Mindegyikben pénz volt. Vissza egyszer sem kaptam semmit.
Sóhajtott, majd elköszönt.
A tartozásból egyetlen forint sem érkezett vissza. A teljes kilencszáztizenötezer ott maradt a levegőben.
Én mégis nyugodtan alszom. Tíz év után először a nyaraló valóban az enyém. Csend van, az eper szépen fejlődik, a kerítés áll. A garzon ki van adva – havi tizennyolcezer forint rendszeresen megérkezik a számlámra. Az én számlámra.
Néha azonban, amikor Tamás elmegy a húgához, leülök egyedül a nappaliban, és eltűnődöm.
Túl messzire mentem a zárakkal és a nyílt elszámolással? Lehetett volna másképp – több türelemmel, hosszabb várakozással, újabb magyarázatokkal? Vagy épp ideje volt lezárni, mert tíz év várakozás után már nem maradt más választásom?