Munka után sokszor nem pihenni jöttem ki ide, hanem mérőszalaggal és jegyzetfüzettel a kezemben tervezni, számolni, intézni a következő feladatot.
Anita már messziről észrevett. Vidáman integetett, mintha vendégségbe érkeznék a saját telkemre. A málna színű körmei csillogtak a napfényben.
– Eszter! Gyere csak! Sütjük a húst!
Odamentem, de előbb a kerítésre siklott a tekintetem. Három műanyag elem teljesen kitörve. Gábor kocsija állt mellette ferdén – nyilván nem sikerült bevennie a kanyart. Az autó kerekei pontosan a veteményesemben pihentek. Ott, ahol három éven át neveltem az „Erzsébet királynő” epret. Négy szezon gondoskodás, takarás, metszés, trágyázás.
A gumik a bokrok tetején ültek. A piros szemek szétlapulva, sárral keveredve ragadtak a mintázatba.
– Gábor, áthajtottál az ágyásokon – mondtam halkan.
Rá sem nézett. A nyársakat forgatta.
– Ja, bocsi. Nem volt máshol hely.
Nem volt hely? Hatszáz négyzetméter, háromméteres beállóval. És „nem volt hely”. Három év munkája egy mondattal elintézve.
Anita odasietett.
– Eszter, ne kezdd már. Család vagyunk. Ugyan, pár tő eper. Ültetsz másikat.
Válasz helyett körbejártam a telket. A kerítés javítása legalább negyvenötezer forint. Az ágyások: palánták, fólia, tápanyag – úgy harmincezer. És ebben még nincs benne az időm, a hajlongás, a hajnalok.
Bementem a házba. A verandán sáros bakancsok – ismeretlenek. A nyomok egyenesen a hálószobáig vezettek. A konyhában mosatlan edények tornyosultak. Az én tányérjaim, rászáradt ketchuppal. Ujjlenyomatos poharak. A mosogatóban zsíros víz. Valaki rántottát sütött a serpenyőmben, majd otthagyta.
A szaunában három nedves törölköző hevert a padlón. Márciusban vettem őket, újak voltak. Most összegyűrve, megtaposva feküdtek.
Kint a grillező mellett megszámoltam az üres üvegeket: kilenc sör, két bor. A szemét egyszerűen a fűre dobálva – nejlonzacskók, szalvéták, műanyag poharak.
– Anita, ki fogja kifizetni a kerítést? – kérdeztem.
Hangosan felnevetett, hogy mindenki hallja.
– Ugyan már, Eszter. Tudod, milyen helyzetben vagyunk. Miféle kerítés? Hárommillió forint tartozásunk van!
Hárommilliós adósság, de új táska. Hárommilliós adósság, mégis nyolcfős grillezés drága hússal – láttam a csomagolást. Hárommilliós adósság, mégis kéthetente friss manikűr.
Elővettem a telefonomat. Lefotóztam a betört kerítést, a letarolt epret, a kerekeket a bokrokon, a mosatlant, a földön heverő törölközőket.
– Mit csinálsz? – húzta össze a szemöldökét Anita.
– Összesítem a kárt.
Közelebb lépett, és már halkabban beszélt.
– Most komolyan? Egy kerítés miatt? Eszter, tíz éve járunk ide. Tíz éve! Ez a mi nyaralónk is.
A tiétek? Tíz éve használjátok. Én pedig tíz éve fizetem a villanyt, javítom, festem, takarítom utánatok. Attól lesz valami közös, hogy beletesztek akár egy forintot is. De nem tettetek. Soha.
– Ez az én telkem, Anita. Egyedül az enyém.
Hátralépett. A szemében nem sértettség villant, hanem tiszta, nyers harag.
Este elküldtem Tamásnak a fotókat, és mellé írtam az összeget: hetvenötezer forint. Kerítés plusz ágyások.
Egy óra múlva hívott.
– Eszter, muszáj ezt így? Anita nagyon kiborul majd.
Anita kiborul. Nem én, akinek három év munkáját taposták sárba. Ő.
– Tamás, fizessék ki.
– Rendben, beszélek vele.
Beszélt. Anita nem fizetett. Természetesen.
De már nem is a pénz számított. Hanem az a félmondat: „Anita kiborul majd.” Ennyi év alatt egyszer sem kérdezte meg: és te hogy vagy?
A konyhaasztalnál ültem. Előttem a kék, kockás füzet. Nyolcszáznegyvenezer forint kölcsön. Hetvenötezer forint kár. Összesen kilencszáztizenötezer. És ebben még nincs benne tíz év ingyenes használat.
Tíz év. Minden nyár, minden hosszú hétvége, minden május elseje – Anita és a családja nálam. Én fizettem a számlákat. Én javíttattam meg a tetőt a látogatásaik után. Én vettem az ágyneműt, amit Viktória leöntött borral. Én festettem újra a falat, amit Gábor összekarcolt, amikor a horgászbotjait bevonszolta az ajtón.
Tíz év. Egyetlen fillér nélkül. Egyetlen köszönöm nélkül. Csak az örök mondat: „de hát család vagyunk”.
Tamás édesanyjánál minden hónap első vasárnapján közös ebéd volt. Íratlan szabály.
Ilona mindig nyolc terítéket készített elő. Káposztás pite, kocsonya, fasírt. Én vittem a salátát. Anita soha semmit.
Aznap is ugyanaz a forgatókönyv. Ilona a vérnyomásáról beszélt. Gábor hallgatott. Viktória a telefonját nyomkodta. Tamás a tányérja fölé hajolt.
Aztán Anita lassan letette a villát. Szinte színpadias mozdulattal.
– Anya, tudod, hogy Eszter nem hajlandó segíteni rajtunk?
Ilona abbahagyta a rágást.
– Miben kellene segítenie?
– Komoly tartozásunk van. Megkértük, adja el a garzonját. Nem tette.
Megszédültem egy pillanatra. A garzon. Az én lakásom. Nyolc év munkájából vettem, a saját pénzemen. Úgy ejtette ki, mintha egy fölösleges székről beszélne a kamrában.
Ilona rám nézett.
– Eszter, ez igaz?
Hallgathattam volna. Huszonnégy éve hallgattam ezeken az ebédeken, még akkor is, amikor Anita nyíltan ócsárolta a főztömet.