– Add el a garzont – mondta Anita olyan természetességgel, mintha csak azt kérné, nyújtsam oda a sót.
Egy pillanatig fel sem fogtam, mit hallok. A kezemben ott volt a tányér, a forró borscs gőze az arcomba csapott. Ő pedig velem szemben ült, és a frissen lakkozott, málnaszínű körmeit nézegette, amelyek a fényben csillogtak. Tegnap készülhettek, gondoltam.
– Melyik garzont? – kérdeztem végül.
– A tiédet. A Lenin úti egyszobást. Úgyis üresen áll.
Nem áll üresen. Kiadom. Havonta százhatvanezer forintot hoz. Nyolc évig spóroltam rá. Nem volt nyaralás, nem volt bunda, még a fogaimat is halogattam. Azokat csak tavaly csináltattam meg rendesen.
De Anitának ilyesmit magyarázni fölösleges. Más pénzét mindig könnyebben számolta, mint a sajátját.
– Miért kellene eladnom a lakásomat? – letettem a tányért. Óvatosan. Bár legszívesebben nem óvatosan tettem volna.
– Tartozásunk van. Gábor hiteleket vett fel. Több mint hárommillió forintot.
Azt mondta: „tartozásunk”, de a hangsúlyából egyértelmű volt, hogy azt érti: „segítsetek ki”. Öt év alatt hétszer hangzott el ez a jelenet. Hétszer ült így az asztalomnál, körmöt vizsgálgatva, és pénzt kért.
Először ötvenezer forintot, sürgős ügyre. Aztán százhúszezret, „csak fizetésig”. Harmadszor százötvenezret. Utána újra és újra. Mindent feljegyeztem. Van egy kék, kockás füzetem. Benne minden összeg, minden dátum, minden „egy hónap múlva visszaadom, becsszó”.
Vissza? Semmit. Öt év alatt egy fillért sem. Összesen nyolcszáznegyvenezer forint. Kiszámoltam.
Minden alkalom él bennem. Ugyanazon a széken ült, és azt mondta: „Eszter, hát család vagyunk.” Én megnyitottam a banki alkalmazást, átutaltam a pénzt. Ő azonnal ránézett a telefonjára, megérkezett-e, majd elmosolyodott. Szélesen, málnaszínű ajkakkal, a körmeihez illően.
Aztán eltűnt. Egy hónapra, kettőre. Egészen a következő kérésig.
Egyszer óvatosan szóba hoztam telefonon: „Anita, a százhúszezret ígérted.” Nevetett. „Eszter, te könyvelő vagy, szakmai ártalom. A család nem tartozik a debit–credit világába.” És bontotta a vonalat.
Család. Nem debit és kredit. De nyolcszáznegyvenezer forint majdnem háromhavi fizetésem összege. Csak úgy.
– Nem adom el a garzont, Anita.
Lassan emelte rám a tekintetét, mintha nem értené.
– A családért kellene. Tamás a testvérem, te a felesége vagy. Egy vérből valók vagyunk.
Egy család. Huszonnégy éve tartozom ide. Huszonnégy éve akkor bukkan fel, amikor szüksége van valamire. Születésnapon ajándék nélkül, de kéréssel. Szilveszterkor adósságpapírral a zsebében. Nem az övében – az enyémben.
– Nem – ismételtem.
Felállt. A szék csikorogva húzódott végig a járólapon. Felkapta az új, nagy bőrtáskáját – arra bezzeg futotta –, és az ajtó felé indult.
– Tamás tud róla – vetette oda a folyosóról.
Persze hogy tud. Mindig tud. És mindig hallgat.
Az ajtó becsapódott. Egyedül maradtam a konyhában. A leves kihűlt. Az asztal szélét markoltam, az ujjaim elfehéredtek. Jó idő kellett, mire elengedtem.
Leültem. Elhúztam magamtól a tányért. Három órát főztem azt a borscsot – a céklát sütöttem, az alaplevet lassan gyöngyözve főztem. Kinek? Anitának, aki még csak meg sem kóstolta.
Elővettem a füzetet. Az utolsó bejegyzés: „február 14. – 150 000 Ft. ‘Egy hónap, Eszter, esküszöm.’” Három hónap telt el. Csend.
Este Tamás halkan jött haza a munkából. Szótlanul kanalazta a levest. Vártam. A második tányérnál szólalt meg.
– Anita hívott.
– Tudom. Itt volt.
– Eszter, talán mégis át kellene gondolni. Nagy bajban vannak. Gábor nem direkt csinálta, csak nem jött be az üzlet.
Üzlet. Gábor tizenkét év alatt négy vállalkozásba vágott: büfé, autómosó, virágkiszállítás, meg valami kriptós történet. Mindig azt hallgattam: „Most biztos sikerül.” Mindig adtam pénzt. Mindig gödör lett a vége.
– A garzont a saját fizetésemből vettem. Nyolc évig gyűjtöttem rá. Emlékszel?
Emlékezett. Elfordította a fejét.
– Legalább egy részét…
– Minek a részét? A lakásomét? Vagy annak az életemnek, amit beleöltem?
Nem válaszolt. Felálltam, összeszedtem a tányérokat. A vita lezárult. De tudtam: Anita számára ez még nem a vége.
Három hét múlva jött a nyaraló.
Szombat reggel érkeztem, palántákat akartam ültetni. Április volt, a föld már felmelegedett. Kinyitottam a kaput, és megdermedtem.
Az udvaron három autó parkolt. A verandán emberek ültek – nyolcan. Anita, Gábor, a lányuk, Viktória a férjével, és még néhány ismeretlen arc.
Füst szállt fel a grillezőből. Az én grillezőmből. Az én nyársaimon sült a hús. Az én telkemen.
Tizenegy éve vettem ezt a határszéli telket. Hat száz négyzetméter, romos kis házzal, amit teljesen átépíttettem. Én kerestem brigádot, én rajzoltam a terveket. Alap, falak, tető, szauna, kerítés – az évek alatt majdnem kétmillió forint ment rá. Minden deszkára emlékszem. Minden festékesdobozra. Minden estére, amikor munka után még kijártam, és a saját kezemmel dolgoztam rajta.