– Házikó? – kérdezett vissza Anna higgadtan. – Ha önöknek ez csak egy „házikó”, akkor nincs miről beszélnünk. Keressenek maguknak egy másikat.
– Eszter már beleélte a gyerekeket – vágott vissza Mária ingerülten. – Azt hitték, nyáron kiköltözhetnek a friss levegőre.
– Akkor kár volt előre ígérgetni nekik.
– Egy csepp szégyenérzet sincs benned?
– Nincs. És önben?
A vonal túlsó végén rövid csend támadt. Aztán Mária visszaváltott a jól ismert hangnemére: sértett, számonkérő, nyomást gyakorló.
– Mindig is görcsösen ragaszkodtál ahhoz, ami a tiéd. Állandóan csak az, hogy „enyém”. Így nem lehet családot építeni.
– Másét sem lehet elvenni – felelte Anna, és bontotta a hívást.
Egy hét múlva Pétertől érkezett üzenet: „Beszélhetnénk nyugodtan?” Anna beleegyezett, de nem a házban akart találkozni. A piac melletti kis kávézót javasolta. Korábban érkezett, az ablak mellé ült. Péter szemben foglalt helyet, sokáig a kiskanalat forgatta az ujjai között, végül megszólalt.
– Anyu túl messzire ment. Elismerem.
– És? – kérdezte Anna.
– Te is lehettél volna kevésbé végletes.
– Folytasd.
Péter feszülten sóhajtott.
– Azért jöttem, hogy rendezzük.
– Rendezni akkor lehet, ha valaki belátja, mit tett. Te belátod?
– Mondtam, hogy túlzás volt.
– Nem „volt”. Te adtál felhatalmazást anyádnak, hogy másoknak mutogassa az én házamat. Hallgattál, amikor rendelkezett. És még fel is háborodtál, amiért lecseréltem a zárakat.
Péter félrenézett.
– Azt hittem, idővel meggondolod magad.
– Pont ez az. Nem kérdezni akartál, hanem kivárni, míg beadom a derekam.
Csend lett köztük. Péter a menüt emelte fel, mintha ott találhatna menekülő mondatot, aztán visszatette.
– Akkor ennyi? – kérdezte halkan.
– Ennyi.
– Egy elv miatt?
– A tisztelet hiánya miatt.
Nem maradt több mondanivaló. Anna állt fel először, felvette a kabátját és távozott. Péter nem sietett utána, nem próbálta feltartóztatni, nem keresett drámai magyarázatot az ajtóban. Ez is válasz volt. Aki mindig másokra bízza a döntéseket – az anyjára, a körülményekre –, az nem tud kiállni sem valamiért, sem valakiért. Csak a kényelmét siratja, ha elveszít valamit.
A válás nem zajlott le egyik napról a másikra. Közös gyerekük nem volt, jelentős közös vagyon sem, mégis hiányzott minden egyetértés. Anna adta be a keresetet, mert a közös megjelenés az anyakönyvvezető előtt, mintha kölcsönös döntés volna, hazugságnak tűnt volna. Péter eleinte fenyegetőzött, aztán elcsendesedett. Valószínűleg Mária próbált még tanácsokat osztani, de a korábbi lendület eltűnt. A falusi jelenet óta Anna nem hallotta tőle azt a magabiztos, parancsoló hangot. Csak közvetett, csípős megjegyzések jutottak el hozzá ismerősökön át, meg néhány kísérlet arra, hogy őt tüntessék fel „nehezen kezelhetőnek”.
A nyarat Anna egyedül kezdte a faluban. Meglepő módon régen nem érzett ilyen nyugalmat. Korán kelt, kitárta az ablakokat, kiengedte a tyúkokat, mezítláb lépdelt végig a napmeleg deszkákon a verandán. Nem ürességet érzett, hanem könnyebbséget. Hétvégente Réka látogatott el hozzá, néha Erika nézett be egy üveg tejföllel vagy friss hírekkel. A ház élte a maga csendes életét: friss fa illata keveredett a padláson száradó mentacsokrokéval és az almafa virágzásának édes aromájával.
Júliusban egy idegen nő állt meg a kapunál egy tíz év körüli kisfiúval. Anna a szomszéd leírásából rögtön tudta, hogy Eszter az.
– Jó napot – kezdte a nő bizonytalanul. – Lehet, hogy nem kellett volna jönnöm. Csak szerettem volna beszélni.
Anna szó nélkül kinyitotta a kaput, de a házba nem invitálta őket.
– Azt mondták, itt lakhatnánk a nyáron – vallotta be Eszter, lesütött szemmel. – Később értettem meg, hogy nincs minden elrendezve. Bocsánatot akartam kérni. Végül kibéreltünk egy másik házat a gyerekekkel egy ismerősömnél. Én sem költöznék be sehova engedély nélkül.
Anna alaposan végigmérte. Nem egy tolakodó ember állt előtte, hanem valaki, akit belerángattak mások magabiztosságába.
– Jól tették, hogy mást választottak – mondta végül. – Önnel nincs vitám. De ide senki nem költözik az én szavam nélkül.
– Értem – bólintott Eszter sietve. – Mária olyan határozottan beszélt, mintha már minden le lenne fixálva.
– Épp ez a gond.
Békésen váltak el. Amikor a kapu újra becsukódott, Anna rájött, hogy a történet végleg lekerült a válláról. Nem azért, mert Eszter elnézést kért, hanem mert minden a helyére került. Mária ház nélkül maradt, Péter kényelmes feleség nélkül, ő pedig ott állt a saját udvarán, ahol többé senki nem mérte fel a szobákat idegen tervekkel.
Ősszel, amikor a bíróság kimondta a végső döntést, Anna nem csak egy hétvégére ment le a faluba, hanem egy egész hétre. Le kellett zárnia a szezont: elpakolni a szerszámokat, rögzíteni a spalettákat. Elmosolyodott – itt sosem voltak függönyök, csak a régi fa zsalugáterek, amelyeket Júlia néni minden tél előtt gondosan bezárt. Fellépett egy sámlira, és beakasztotta a kampót.
Este a verandán ült egy bögre forró kompóttal, hallgatta a távoli kutyaugatást. Gyorsan sötétedett. Az ablakból kiszűrődő meleg fény végigsimított a lépcsőkön, a fészer hosszú árnyékot vetett, az almafa utolsó levelei halkan zizegtek.
A májusi napra már szinte harag nélkül gondolt vissza. Mária akkor úgy lépett be a házba, mint aki sosem szokott ellenállásba ütközni. Péter mellette haladt, biztos abban, hogy majd minden elsimul, hiszen mindig így történt. Mindketten tévedtek. Talán ez volt az egész történet igazi hozadéka.
Más tulajdonáról és más életéről addig lehet dönteni, amíg a gazdája hallgat.
Anna többé nem hallgatott.
Másnap reggel bezárta a házat, ellenőrizte a fészert, végigsimított a kapun, majd beült az autóba. Még egyszer visszanézett az udvarra. Nem volt ott semmi fölösleges, semmi vitatható. A ház ugyanolyan szilárdan állt, mint tavasszal – csak most több volt benne a csend. De ez a csend nem nyomasztott; ebben nem kellett senkinek bizonyítania.
Beindította a motort, és kihajtott az útra. Tudta, hogy egy hét múlva visszatér. A saját otthonába. Idegen utasítások nélkül. És anélkül, hogy bárki azt hihetné, a hallgatása örökké tart.