A dobozokat még évekkel korábban Júlia tette félre a szomszéd kislánynak. Anna sokáig nézte a gondosan elrendezett csomagokat, és közben akaratlanul is képek villantak fel előtte: ahogy egy idegen nő – mondjuk Eszter – magától értetődő természetességgel pakol a konyhában, saját törölközőit akasztja fel, bevonszolja a bőröndjeit, a gyerekeket fellépteti egy sámlira, hogy kinézzenek az ablakon, majd pár hét múlva már úgy mondja: „Mi már teljesen berendezkedtünk itt.”
A gondolat hirtelen élesebben hatott rá, mint egy dupla presszó. Azonnal elővette a telefonját, és felhívta a járásközpontban dolgozó lakatost, aki ősszel új zárat szerelt a kertkapura.
– Ki tudna jönni holnap? – kérdezte minden kerülő nélkül. – A bejárati ajtón zárat szeretnék cseréltetni. A melléképületen is.
– Délután odaérek – jött a válasz.
– Rendben, várom.
Másnap a kapunál fogadta a mestert. Pontosan elmagyarázta, mit kell kicserélni, és végignézte, ahogy a régi zárbetéteket kiszereli. Arra is ügyelt, hogy azokat a férfi vigye magával – egyetlen kulcs se maradjon forgalomban.
Ezután átment a két házzal arrébb lakó Erikához, aki egész évben ott élt.
– Erika néni, ha bárkit látna a portám előtt csomagokkal, kérem, azonnal hívjon fel. Főleg, ha azt mondják, engedéllyel jöttek.
Az asszony szinte felcsattant.
– Épp ezt akartam mesélni! A múlt szombaton itt járt az anyósod. Nem volt egyedül, egy nő meg egy kisfiú is vele volt. A kerítésnél ácsorogtak, mutogatták, hol a kert, hol a fürdőház. Azt hittem, tudsz róla.
Anna néhány másodpercig csak nézett rá. Most állt össze teljesen a kép. Tehát nem egy elhamarkodott félmondat volt, nem egy rosszkor elszólás, nem hirtelen felindulás. Már megmutatták a házat. Már körbevezettek valakit. Már tervezgették, milyen kényelmes lesz.
– Köszönöm, hogy szólt – felelte halkan.
Késő este ért vissza a városi lakásába. A kétszobás ingatlan még a házasságkötés előtt az övé volt, Péter költözött hozzá annak idején. Régebben ez magától értetődőnek tűnt, most viszont más fénytörésbe került: az utóbbi időben a férfi egyre gyakrabban viselkedett úgy, mintha ami nem az övé, az is alanyi jogon járna neki. Nem csupán a vidéki ház. Anna ideje, energiája, nyugalma is.
Péter a folyosón várta.
– Miért nem vetted fel? – kérdezte szemrehányóan.
– Dolgom volt.
– Anyám elég rosszul esett neki.
Anna levette a kabátját, felakasztotta, csak azután nézett rá.
– Kicseréltettem a zárakat.
– Miféle zárakat?
– A házban. A sufnin is. Mostantól nincs kulcsa senkinek.
A férfi arca megfeszült.
– Te ezt komolyan gondolod? Mi szükség volt erre a színjátékra?
– Arra, hogy édesanyád már idegeneket hord oda, és az én telkemen sétáltatja őket. A szomszéd mesélte.
Péter egy pillanatra elhallgatott. Ez a rövid csönd többet mondott bármilyen magyarázatnál.
– Tehát tudtál róla – mondta Anna.
– Nem egészen… Anyu kérte, hogy menjek el vele, nézzük meg. Nem hittem, hogy ebből ekkora ügyet csinálsz.
– Nem csinálok jelenetet. Csak nem hagyom, hogy hülyének nézzenek.
Péter a konyhába ment, vizet töltött, nagy kortyokkal ivott, majd ingerülten folytatta:
– Mindig mindent túlfújsz. Segíthettünk volna normálisan. Úgysem laksz ott állandóan. Miért sajnálod tőlük?
Anna a konyhaajtófélfának támaszkodott. Az arca mozdulatlan maradt, de az ujjai ökölbe szorultak.
– Nem a sajnálatról van szó. Hanem arról, hogy a hátam mögött döntöttetek arról, ami az enyém. Mintha a saját és a közös fogalma nálatok egyet jelentene azzal, hogy anyád rendelkezik vele.
– Már megint kezded…
– Nem. Te kezdted. Abban a pillanatban, amikor elvitted őt egy idegen házhoz úgy, mintha kiadó lakás lenne.
A férfi erősen csapta le a palackot az asztalra, a víz kilöttyent.
– Idegen, idegen… És én mi vagyok? Senki?
– A férjem. Aki meg kellett volna hogy védje a határaimat, nem pedig közvetíteni egy csendes kisajátításban.
– Szép szavak.
– Pontosan azok.
Anna bement a hálóba, elővette az utazótáskát.
– Mit csinálsz? – kérdezte Péter élesen.
– Összepakolok neked. Ma az anyádnál alszol.
– Megőrültél?
– Nem. Csak nem akarok tovább úgy tenni, mintha ez jelentéktelen lenne.
Péter közelebb lépett.
– Nincs jogod kirakni.
Anna olyan hirtelen fordult felé, hogy a férfi megtorpant.
– Ez a lakás az enyém. A házasság előtt vettem. Most pedig magadtól elmész. Ha nem, rendőrt hívok, és közlöm, hogy a tulajdonos kérésére sem hajlandó távozni.
Péter úgy nézett rá, mintha most látná először. Talán így is volt. Anna korábban sok mindent elsimított. Hallgatott, amikor az anyósa bírálta a főztjét. Nem szólt, ha bejelentés nélkül állított be. Elnézte, amikor Péter megígérte, hogy segít a vidéki háznál, majd az utolsó pillanatban „fontosabb dolga” akadt. Apránként engedett, és közben észre sem vette, hogy ebben a családban olyanná vált, akiről azt gondolják: mindent eltűr.
– Egy ház miatt? – kérdezte a férfi tompán. – Emiatt teszed tönkre a házasságot?
– Nem a ház miatt. Hanem mert úgy döntöttél, rendelkezel valamivel, ami nem a tied. Ma a ház. Holnap mi? Kit hozol még az életembe, mert anyád úgy látja jónak?
Péter még próbált érvelni: Anna túl kemény, mindent meg lehetett volna beszélni, az anyja csak segíteni akart a rokonságnak. Közben azonban már a fiókokat húzogatta, pólókat dobált a táskába, szándékosan zajt csapva. Anna nem avatkozott közbe. Az ablaknál állt, hallgatta a csapkodást, és rájött, hogy nem érez sem félelmet, sem megbánást. Csak fáradtságot attól a hosszú ideje tartó szerepjátéktól.
Amikor Péter végzett, a kulcsait az előszobai szekrényre dobta.
– Ha lenyugszol, hívj fel.
– Ne számíts rá – felelte Anna.
Az ajtó becsukódott. Ő azonnal elfordította a zárat, belülről kivette a kulcsot, majd a ledobott kulcscsomót is elrakta egy fiókba. Csak ezután ült le az előszobai padra. Nem roskadt össze, nem sírt. Pár percig mozdulatlanul ült, aztán felnézett a sötét üvegben tükröződő arcára, és egy rövid, keserű mosoly futott át rajta. Néha elég egyszer nem hallgatni, és mindenki hirtelen emlékezni kezd rá, mi az, ami nem az övé.
Másnap Mária hívta fel.
– Mégis mit képzelsz magadról? – kezdte köszönés nélkül. – Péter nálam aludt a te jeleneted miatt.
– Nem az enyém miatt. A saját döntése miatt.
– Semmibe veszed a férjedet. Egy vacak kis házikó miatt csinálsz ekkora felhajtást?