Mária láthatóan zavarba jött Anna hallgatásától, mégis gyorsan igyekezett megtölteni a csendet magyarázattal.
– Eszter helyzete egyáltalán nem könnyű – kezdte sietve. – Két gyerekkel albérletről albérletre sodródik. A férje folyton úton van, alig lehet rá számítani. Itt viszont minden adott. A ház az év nagy részében üresen áll. Te is csak időnként jössz le. Kár lenne hagyni, hogy így menjen veszendőbe.
Anna lassan Péterre emelte a tekintetét.
– Péter?
A férfi megköszörülte a torkát, ujjai idegesen végigsiklottak az orrnyergén, és olyan hangon szólalt meg, mintha csupán arról volna szó, hogy néhány zsákot áthelyezzenek az eresz alá.
– Anna, kérlek, ne kapd fel rögtön a vizet. Anya nem beszél butaságot. A ház tényleg legtöbbször üres. Eszternek ott a két gyerek, nekik jót tenne a levegő, a kert. Lakhatnának itt egy ideig, vigyáznának a portára is. Neked is könnyebb lenne.
Anna eltolta maga elől a bögrét; az alja karcolva csúszott végig az asztallapon.
– Ki az az Eszter? – kérdezte halkan.
– Az unokatestvérem lánya – vágta rá Mária. – Nem idegen.
– Neked talán nem. Nekem az.
– Ugyan már, miért kell ezt így felfogni? – húzta el a száját az anyós. – A rokonság az rokonság.
Anna felállt. Nem csapta hátra a széket, nem csinált jelenetet. Egyszerűen az ablakhoz lépett, és kinézett az udvarra, ahol a fóliasátorból kiemelt palántásláda pihent a földön. Érezte, hogy az arca megfeszül; tudta, ha megszólal, a hangja keményebb lesz, mint szokott. Most azonban éppen erre volt szükség.
– Tisztázzunk valamit – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. – Ki hívott ide bárkit is lakni az én házamba?
Rövid csend következett mögötte.
– Hát… megbeszéltük – felelte Mária bizonytalanabbul. – Péterrel. Ő a férjed, nem mindegy neki.
Anna megfordult.
– Nem azt kérdeztem, kivel beszéltétek meg. Azt kérdeztem: ki hívta meg őket?
Péter végre felemelte a fejét, de a felesége szemébe nem nézett.
– Csak annyit mondtam, hogy el lehetne gondolkodni rajta – motyogta. – Gondolkodni, Anna. Nem összeveszni.
– Gondolkodni? – kérdezett vissza élesen. – Eljöttetek az örökölt házamba, körbejártátok az udvart, benéztetek minden helyiségbe, megnéztétek a kamrát, a melléképületet, még a fürdőt is, és már arról beszéltek, hova kerüljenek a gyerekágyak. Az édesanyád pedig konkrét költözési időpontokról beszél. Ez nálad a „gondolkodás”?
Mária arca megroggyant egy pillanatra, de igyekezett tartani magát.
– Nem értem, mit dramatizálsz ezen – mondta. – Senkit nem teszünk utcára, épp ellenkezőleg. A ház legalább nem állna kihasználatlanul. Télen jár ide valaki? Nem. Így viszont lenne, aki fűt, lapátol, figyel a kertre.
– Az én kertemre? – billentette oldalra a fejét Anna. – Milyen alapon?
– Mert nehéz helyzetben vannak.
– Az ország fele nehéz helyzetben van – felelte Anna. – Ez még nem jogosít fel senkit arra, hogy bemenjen más tulajdonába, és felossza a szobákat, miközben a tulajdonos épp a mosogatónál áll.
Péter ingerülten megrándította a vállát.
– Ne beszélj így anyával.
– Hogyan beszéljek? Úgy, hogy csendben végighallgatom, ahogy ketten rendelkeztek azzal, ami az enyém?
– Már megint ez az „enyém” – csattant fel a férfi. – Család vagyunk.
Anna olyan pillantást vetett rá, hogy Péter félbehagyta a mondatot. Utálta, amikor a „család” szót pajzsként használták mások túlkapásaihoz.
– Pont azért, mert a férjem vagy – mondta lassan –, neked kellett volna elsőként kimondanod: anya, ezt Anna nélkül nem döntjük el. Ehelyett idehoztad, hogy körbenézzen.
Mária hangosan sóhajtott, majd újra támadásba lendült.
– Nem végleg jönnének. Csak átmenetileg. Ősszel kereshetnének mást, vagy rendeződhetne a helyzetük. Úgy beszélsz, mintha egy kastélyról lenne szó.
– Nem kastélyról beszélek – válaszolta Anna. – A saját otthonomról. Arról a házról, amelyet Polina nagynénémtől örököltem, amit a nevemre vettem, felújíttattam, és amit én tartok fenn. Ide senki nem költözik be csak azért, mert nektek így kényelmes.
– Tehát segíteni sem akarsz? – szűkítette össze a szemét Mária.
– Hogy akarok-e segíteni, az az én döntésem. Ti nem kérni jöttetek, hanem bejelenteni.
Péter hirtelen felállt.
– Anna, nyugodjunk meg. Ha anya túl élesen fogalmazott, lehet ezt normálisan is megbeszélni.
– Akkor kellett volna megbeszélni, mielőtt gyerekszobát kezdtetek választani.
Mária felhorkant.
– Milyen érzékeny lettél hirtelen. Szavakon lovagolsz.
– Nem a szavakon. A tartalmon.
Anna odalépett a fogashoz, levette a kulcscsomót, és az asztalra tette Péter elé.
– Ezek azok a kulcsok, amiket „biztonság kedvéért” adtam neked?
A férfi bólintott.
– Add ide őket.
– Most rögtön?
– Igen. Most.
Péter a zsebébe nyúlt, kivette a nála lévő példányt, és szó nélkül letette a másik mellé. A fém élesen koppant az asztalon. Anna mindkét csomót a tenyerébe zárta, majd már egészen higgadt hangon folytatta:
– Ma itt ebédeltek, aztán hazamentek. Ezután senki nem jön ide előzetes egyeztetés nélkül. Nem hívtam háznézőbe senkit, és nem adtam engedélyt költözésre. Ha a rokonságban valaki már kész tényként kezeli, hogy idejöhet, mondjátok meg neki: nem.
– Nahát, micsoda nagyasszony lett belőled – sziszegte Mária.
– Igen. A saját házamban az vagyok.
Ezzel a beszélgetés végleg más mederbe terelődött. Mária többé nem a tágas szobákról áradozott, és Péter sem tett úgy, mintha az egész ügy magától elsimulna. Ugyanabban a konyhában ültek, ahová néhány órával korábban még magabiztosan léptek be, de az a magától értetődő fölény, amellyel érkeztek, szertefoszlott.
Az ebéd feszült csendben zajlott. Mária kétszer is megpróbált könnyed témára váltani – szóba hozta az időjárást és a palántákat –, de a mondatai félúton elhaltak. Péter szinte végig a tányérját nézte. Anna leszedte az asztalt, kivitte a maradékot a tyúkoknak, majd visszatérve látta, hogy az anyósa már az előszobában áll, ideges mozdulatokkal igazgatja a kabátja ujját.
– Azt hiszem, indulunk – mondta kurtán. – Még ránk sötétedik.
Anna nem mondta ki, amit gondolt. Csak bólintott, és kitárta az ajtót.
Amikor az autó eltűnt a kanyarban, sokáig ott maradt a kapunál. A levegő nedves föld és szomszédos kéményből felszálló füst illatát hordozta. Ugyanaz a nap, ugyanaz az udvar, ugyanaz a ház – mégis mintha valami elmozdult volna benne. Nem Mária szavai fájtak igazán; az ilyen próbálkozásokhoz már hozzászokott. Sokkal inkább az, hogy Péter mindezt tudta, sőt, részese volt.
Estefelé még egyszer körbejárta az épületet. Bezárta az ablakokat, ellenőrizte a sufnit és a fürdőt. A kamra felső polcán – ahová ritkán nyúlt fel – gondosan egymásra rakott dobozokra bukkant, bennük régi gyerekedényekkel, amelyeket Polina néni tett félre évekkel korábban. Anna elidőzött a látvány fölött, és közben akaratlanul is azon tűnődött, milyen könnyen képzelik egyesek, hogy ami csendben áll, az gazdátlan.