– A falusi házat ki fogod üríteni, mert a rokonságom odaköltözik – jelentette ki az anyós.
Anna először fel sem fogta, hogy hozzá intézték a mondatot. A nyári mosdónál állt, épp lerázta a vizet a kezéről, miután végzett az üvegházban, és ösztönösen a veteményest figyelte, ahol már kibújtak az első zöld hajtások. A szél végigsöpört az udvaron, felkapta a száraz port, meglebbentette a kerítés melletti öreg almafa ágait, a tyúkok pedig sértődötten verdesni kezdtek az ólban, miután nemrég kiengedte őket kapirgálni.
A reggel békésen indult. Anna egyedül érkezett le a hétvégére, ahogyan minden tavasszal és szinte egész nyáron tette. Ki kellett szellőztetni a házat a városi hét után, ellenőrizni a kályhát, letörölni a port, megnézni a fürdőházat, összesöpörni az udvart, végigjárni a telket. Szerette ezeket a teendőket. Itt semmi sem volt idegen vagy ideiglenes. A házat Júlia nénitől örökölte, az édesapja nővérétől. Az idős asszony egész életét a faluban élte le, nehezen engedett közel bárkit, ám élete végén mégis Annát hívta magához. Nem Máriát, nem távoli rokonokat, nem a szomszédokat – hanem őt. Fél évig tartott az örökség intézése, majd újabb esztendőbe került, mire mindent rendbe tett: kijavíttatta a tetőt, kicserélte a pajtában elkorhadt deszkákat, kitakarította a kamrát, rendbe hozta a kertet.
Anna nem pusztán a falakhoz ragaszkodott, hanem mindahhoz, amit azok őriztek. A konyhában még mindig ott állt a keskeny fa szekrény, ahol Júlia néni a lisztet és a darát tartotta. A szobában, az ablak alatt hímzett terítők lógtak – nem dísznek, hanem mert saját kezével készítette őket, és büszke volt rájuk. A verandán meg-megnyikordult a pad, amelyet Anna apja javított meg egyetlen este alatt, még életében. Ezek a tárgyak nem értek sok pénzt, mégis felbecsülhetetlenek voltak annak, aki az emlékeit látta bennük – nem pedig annak, aki léptekkel méri fel az udvart, hogy hová férne be egy idegen szekrény.
Körülbelül másfél órával az érkezése után autó fékezett a kapunál. Anna nem lepődött meg, amikor előbb Mária szállt ki, majd Péter. Az viszont váratlan volt, hogy nem szóltak előre.
– Gondoltuk, benézünk hozzád – mondta élénken az anyós, mintha a saját nyaralójába érkezne. – Péter mondta, hogy itt vagy.
Anna csak biccentett. Nem kívánta őket beinvitálni, de jelenetet sem akart rendezni a kapuban. Péter halkan köszönt, kerülte a tekintetét, és a csomagtartóhoz lépett egy szatyorért.
– Anya sütött piro… – kezdte, de a felesége pillantására elharapta a szót.
– Fasírtot hoztam, meg kovászos uborkát – javította ki Mária. – Nem maradhattok éhen.
Anna beengedte őket. Akkor még azt hitte, csupán egy kellemetlen, de megszokott látogatásról van szó. Az anyósa szeretett hívatlanul megjelenni, körbenézni, tanácsokat osztogatni ott is, ahol nem kérték. Aznap azonban volt benne valami új: túlzott magabiztosság, kimért céltudatosság.
Nem a konyhába mentek először, ahogyan az vendéghez illik. Mária lassan körbejárta az udvart, megállt a pajtánál, benézett a fürdőházba, végigkopogtatta a frissen felrakott deszkát a tornácon. Péter némán követte.
– Erős még az épület – jegyezte meg az anyós. – Nem dől össze egyhamar.
– Talán annak kellene? – kérdezte Anna szárazon.
– Csak úgy mondom. Sok ház már roskadozik errefelé, ez viszont jó állapotban van. A bolt közel, a busz jár, van víz, működik a kályha. Lakni kiváló.
Anna a veranda oszlopának támaszkodott, és a férjére nézett. Péter úgy tett, mintha a fürdőház tetejét vizsgálná.
– A pajta tetejét te cseréltetted? – kérdezte.
– Igen. Még ősszel.
– Nem kellene mindent egyedül cipelned – szólt közbe Mária. – Van férfi a háznál.
Anna elmosolyodott, de a mosolyában nem volt derű. Az előző szezonban Péter kétszer járt itt: egyszer húst sütni, egyszer pedig festéket és szerszámokat hozni a városból. Mindkét alkalommal jobban érdekelte a telefonja és a mielőbbi hazautazás, mint maga a munka.
Miközben Anna kompótot töltött a bögrékbe, Mária már bent járt a házban. A küszöbnél nem vette le a cipőjét, csak egy pillanatra torpant meg, mintha ismerős lenne számára minden, pedig korábban alig kétszer fordult meg itt. Benézett a nagyobb szobába, majd a kisebbbe, ahol keskeny ágy és régi komód állt, végül kitárta a kamra ajtaját.
– Tágas – jegyezte meg félhangosan, de úgy, hogy mindenki hallja. – Nagyon is tágas. És milyen a levegő… Gyerekeknek ideális lenne.
Anna lassan letette a kenyeres kést az asztalra. Akkor érezte meg először azt a feszes, éber csomót a gyomrában. Nem félelem volt, inkább hirtelen felismerés: a beszélgetés nem a palántákról és nem a friss levegőről fog szólni.
Péter leült egy székre, és a terítőt bámulta.
– Miféle gyerekeknek? – kérdezte Anna nyugodtnak tűnő hangon.
– Lesz, aki beköltözzön – felelte kitérően Mária, és végighúzta az ujját a párkányon. – Ide lehetne tenni egy asztalt. Oda ágyakat. A verandán pedig nyáron csodás lenne.
Anna már nem az asztal elhelyezésére figyelt. A férjét nézte, várva, hogy végre felemelje a fejét, és kimondja, mi készül. Péter azonban hallgatott, mintha ő maga is csak vendég lenne ebben a jelenetben.
Mária visszatért a konyhába, leült Annával szemben, összekulcsolta a kezét az asztalon, és olyan arckifejezést öltött, mint aki most tesz pontot valamire.
Ekkor hangzott el az a mondat.
– A falusi házat ki fogod üríteni, mert az én rokonaim ideköltöznek.
A kijelentés után olyan csend telepedett a konyhára, hogy még a kapu nyikorgása is behallatszott az utcáról. Anna mozdulatlanul nézte az anyósát. Nem emelte fel a hangját, nem csapott az asztalra. Csak ült, és nem szólt egy szót sem. Mária ezt a hallgatást szemlátomást beleegyezésnek vélte, és már készült is tovább részletezni a tervét.