Katalin szinte ragyogott az elégedettségtől.
Az aláírás kedvéért magára aggatott mindent, ami csillogott: vastag aranygyűrűk sorakoztak az ujjain, rikító leopárdmintás blúza pedig messziről ordított a hivalkodásról. Az ügyintézésre a „saját” közjegyzőjükhöz mentek — egy félhomályos, félszuterén irodába, ahol még a levegő is állott volt.
— Gyerünk már, galambom — taszította meg Katalin Eszter hátát. — A személyid nálad van, ugye?
Bent fülledt meleg terjengett. Az asztal mögött ülő közjegyző, egy nyálkás tekintetű, ideges szemű férfi, sietve terítette szét a papírokat.
— Ajándékozási szerződés a férj nevére — hadarta. — Ellenszolgáltatás nélkül. Ide kell az aláírás.
Eszter ujjai ráfonódtak a tollra, de a keze remegett.
— A felvételt tényleg törlik? — kérdezte alig hallhatóan.
— Ugyan, kinek kellenél te? — legyintett megvetően Katalin. — Írj alá!
Eladtad az autót, most írasd át a lakást is! Aztán takarodjatok, amerre láttok, amíg szépen beszélünk.
— Tessék? — emelte fel a fejét Eszter.
— Miféle házról álmodozol? — kacagott fel élesen az anyós. — Gábornak sincs hol laknia, te meg a gyerekkel költözöl vissza az apádhoz. Abba a panelbe. Ennyi volt a műsor, firkantsd oda a neved!
A toll hegye a papír fölött lebegett.
Ekkor az ajtó nem egyszerűen kinyílt — kivágódott egy hatalmas csattanással.
A küszöbön László állt. Mögötte két egyenruhás férfi sorakozott, teljes felszerelésben, arcuk komor volt. Oldalt egy ősz hajú, civil ruhás alak figyelt, arca kemény és barátságtalan.
— Szép estét a sitten — morogta László, miközben belépett. — Asszonyom, éppen most merítik ki a zsarolás tényállását. Minősített eset, különösen nagy értékre. Akár tizenöt év is lehet a vége.
Katalin levegő után kapott. Az ujjain csilingeltek a gyűrűk, ahogy az asztalhoz ütődtek.
— Maga… maga kicsoda? Ez magánügy! Hívom a rendőrséget!
— Csak tessék — lépett az asztalhoz László, felkapta a szerződést, és egyetlen mozdulattal kettétépte. — Rögtön a megyei főkapitányságot hívja. Ott épp most hallgatják ki az unokahúgát a gyámhatóságtól. Meglepően beszédesnek bizonyult. Mesélt a hamis jegyzőkönyvekről is, meg arról, mennyit csúsztatott neki.
A közjegyző megpróbált hátrébb húzódni, de László súlyos tenyere visszanyomta a székébe.
— Önnel, ügyvéd úr, külön lesz egy beszélgetés. A működési engedélye bánhatja a legkevesebbet. Csalásban való közreműködés — ez már nem tréfa.
A sarokban ülő Gábor arca falfehérré vált.
— Apu… — rekedt el a hangja. — Vagyis… László… mi nem így akartuk… Ez az egész anya ötlete volt…
— Az anyádé? — hajolt közelebb László. — Te nem férfi vagy, Gábor. Egy marék por. Eladtad a feleségedet, a saját fiadat is. Árulót a küszöbömre többé nem engedek.
Ezután Katalin felé fordult.
Az asszony némán kapkodott levegő után. A percekkel korábbi csillogás eltűnt róla; az ékszerek és a rikító ruha mögött már csak egy megrettent, megtört öreg nő ült az asztalnál, akire hirtelen ráomlott mindaz, amit addig olyan magabiztosan szövögetett.