— Ide figyeljenek — szólalt meg László halkan, de a hangjában feszülő keménység szinte metszett. — A feljelentés már készen van. A beszélgetésük hangfelvétele, amelyben a lakással zsarolják a lányomat, itt lapul a zsebemben. A biztonsági kamerák anyagát pedig a fiúk ebben a pillanatban biztosítják.
Kis szünetet tartott, majd kimérten folytatta:
— Két út áll maguk előtt. Az első: végigvisszük az ügyet. Akkor oda kerülnek varrni egyenruhát, ahol egykor én voltam a parancsnok. Elhihetik, nem nyaralás lesz.
Katalin feje remegett, a szempillaspirál csíkokban folyt végig az arcán a könnyeivel együtt.
— A második lehetőség — mondta László változatlan hidegséggel —, hogy azonnal leírják: Esztertől kölcsönt vettek fel. Pont akkora összeget, amennyit az autó ért. Három napon belül az utolsó forintig visszafizetik. Adják el a lakást, a nyaralót, az ékszereiket — nem érdekel. És eltűnnek a lányom életéből. Örökre.
— Én… beleegyezem — suttogta Katalin megtörten. — Gábor, írd le…
— Maga fogja megírni — csattant fel László.
A házból már sötétben léptek ki. A levegőben benzin és nedvesség szaga keveredett, mégis Eszter úgy érezte, most kap először igazán levegőt. Szorosan az apjához simult.
— Apa… és ha nem ijednek meg? Mi lett volna, ha tényleg kihívják a rendőrséget?
László elmosolyodott, de a tekintete éber maradt.
— Kislányom, a félelem a legerősebb eszköz. A tolvaj mindig retteg, mert tudja, hogy sáros. Ráadásul István — intett a kísérőautóba beszálló öltönyös férfi felé — valóban megyei főügyész volt. Igaz, már nyugdíjas. Egy forró bevetésen együtt ragadtunk egy helikopterben, amikor nagy volt a baj. Az ilyen kötelék nem szakad el.
Egy hónappal később kimondták a válást. Csendesen, botrány nélkül. Gábor be sem tette a lábát a tárgyalóterembe, postán küldte el a hozzájárulását.
Az autó árát Katalin végül egy hét múlva utalta vissza — áron alul túladott a hétvégi házán, csak hogy megszabaduljon a „rettegett ezredestől”. Eszter a pénzből nem vadonatúj, de megbízható Kiát vásárolt.
Egy vasárnap az apja telkén ültek. László a grillsütő mellett állt, a parázs fölött forgatta a nyársakat, Márk pedig a kutyával rohangált a kertben.
— Apa — lépett oda Eszter a tűzhöz. — Köszönöm. Azt hittem, egyedül kell megoldanom. Nem akartalak terhelni…
László a húsra figyelve válaszolt.
— Butaságokat beszélsz, kislányom. A család nem az, aki követel és sarokba szorít. A család az, aki érted bárkivel szembeszáll. És soha nem kérné, hogy írasd át rá a lakásodat.
Leemelte a legszebbre sült darabot, és a lányának nyújtotta.
— Egyél. Lefogytál, rossz rád nézni. Jegyezd meg: amíg élek, senki sem bánthat. Ha pedig egyszer nem leszek, itt marad neked a jegyzetfüzetem a telefonszámokkal. Olyan emberek elérhetőségei vannak benne, akik mellett nem eshet bajod.
Eszter elmosolyodott, beleharapott a forró húsba.
Az élet ment tovább.
És most már biztosan tudta: többé senki nem kényszerítheti térdre.