…az asztalra tett egy pendrive-ot.
A felvételen Eszter látszott, amint rákiabál Márkra, amiért összefirkálta a frissen felrakott tapétát. Hétköznapi, ideges anya–gyerek jelenet volt, de úgy megvágva, mintha ütésre emelte volna a kezét.
— Azt mondták… — Eszter hangja elcsuklott. — Azt állították, hogy Katalinnak van egy unokahúga a gyámhivatalnál. Ha nem adom el az autót, és nem rendezzük Gábor tartozását, a videó „véletlenül” nyilvánosságra kerül. Mellé csatolnak egy papírt is, hogy megfigyelés alatt állok.
Felhorkant, megtörölte az arcát.
— Hamis igazolás, apa. Vették! Pénzért!
László nem szólt egy szót sem. Csak az állkapcsa feszült meg, és a kormányt markoló keze fehéredett el.
— Féláron túladtam a kocsin. A tartozást kifizettük. Azt hittem, vége. De tegnap… tegnap újra megjelent.
Eszter keserűen felnevetett.
— Gábornak „indulótőke” kell egy új vállalkozáshoz. Most már a lakásomra fáj a foguk. Arra, amit a nagymama hagyott rám.
— És te mit mondtál?
— Hogy nem. Egyértelműen nemet.
Egy pillanatra elhallgatott, majd dühösen folytatta:
— Gábor meg csak annyit felelt: „Eszter, ne dramatizálj, család vagyunk. Anyám tudja, mit csinál. Ha beindul az üzlet, veszünk egy házat a város szélén.” Apa, gerinctelen! Még annyi bátorsága sincs, hogy ellentmondjon az anyjának.
Katalin pedig hidegen közölte: „Ha az autót el tudtad adni, a lakást is átírod. Különben holnap jönnek a gyámügytől Márkért, téged pedig beutalunk egy megfelelő intézetbe. Mindenhol vannak embereim.”
Eszter várta a kirobbanó haragot. A szemrehányást. Azt, hogy „megmondtam, ne menj hozzá”.
László azonban nyugodtan elővette a telefonját. A régi, masszív készüléket, amelyet hetente egyszer kellett csak tölteni.
— István? — szólt bele halkan. — Igen, én vagyok. Figyelj, szükségem lenne egy kis háttérellenőrzésre. Családi vállalkozásnak álcázott zsarolás. Hamis papírok, fenyegetés, kiskorú veszélyeztetése. Nem, még ne lépjetek. Előbb csak érezzék a huzatot. Mint ’98-ban, emlékszel? Rendben. Várom az adatokat.
Letette, és a lányára nézett. A tekintete jeges volt, számító; egy olyan emberé, aki fél életét fegyelmezett rendben töltötte.
— Ide figyelj, kislányom. Letörlöd a könnyeidet. Holnap felhívod az anyósodat, és közlöd, hogy beadod a derekad. Egyeztessen időpontot a közjegyzővel.
— Apa, rettegek…
— Nem neked kell. Nekik. Te csak játszd el, hogy megtörtél. Könyörögj, sírj, kérlelj. Hadd higgyék, hogy nyertek. A kapzsiság elaltatja az óvatosságot.
A „megállapodásig” hátralévő három nap ködösen telt el. Gábor már előre ünnepelt; számolgatta, milyen autót vesz majd.
— Ne haragudj, Eszter — mondta teli szájjal, miközben ebédelt. — Anyának igaza van. A belvárosi lakás tőke. Eladjuk, befektetjük, felpörgök, és veszek neked egy bundát is.
Eszter összeszorított fogakkal hallgatott. Legszívesebben a serpenyővel vágta volna fejbe, de apja szavai visszhangoztak benne: még nem.
Amikor elérkezett a kijelölt nap, Katalin már messziről sugárzott az elégedettségtől.