Egyenletesen.
Felhívtam Márkot.
– Holnap ki tudod cseréltetni a zárakat?
– Kilencre ott leszek, anya.
Reggel minden szinte gépiesen ment.
Nyolc előtt pár perccel Márk megérkezett egy lakatossal. Negyven perc alatt végeztek. Három új zár került a bejárati ajtóra. Három. Mintha ezzel pecsételtem volna le az elmúlt tizennyolc évet.
Fél tízkor már az irodámban ültem. Összehívtam az alapítói gyűlést. Egyetlen résztvevő volt: én. Jegyzőkönyv készült, aláírtam, lepecsételtem. Gábort felmentettem a pénzügyi irányítás alól – az alapszabály alapján, amit ő „soha életében nem olvasott el”.
Tízkor telefon a banknak. A kártyáját azonnal letiltattam, újat igényeltem a saját nevemre.
Tizenegykor beadott kereset a válásról. Személyesen vittem be a bíróságra.
A slusszkulcsot Gábor éjszaka bedobta a postaládába. Egy cetlit sem hagyott. Márk átvitte az autót magához.
Dél körül Vivien hívott.
– Katalin, beszélnünk kellene.
– Hallgatom.
– Gábor azt mondta, vesz nekem egy lakást. Azt állította, a vállalkozás havonta egymilliót hoz. Három telephelye van, mondta. Nyárra kétszobást ígért.
– Egyetlen telephely van, Vivien. Autómosó gumiszervizzel. A tiszta nyereség tavaly kilencszáztizenkétezer forint volt. Egy év alatt. Nem egy hónap alatt. Kétszobás lakásra nagyjából húsz év múlva lesz elég – ha addig nem költ semmire.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Három évig hazudott nekem – suttogta.
– Nekem is. Csak másról. Nekem „üzleti utak” voltak, neked „óriási bevételek”.
Letette.
Két órával később üzenet érkezett Gábortól: „Vivien szakított. Most boldog vagy, te szemét?”
Nem válaszoltam. A telefont betoltam az íróasztal fiókjába.
Este megjelent az ajtó előtt. A kulcs nem nyitotta az új zárat. Húsz percen át csengetett megállás nélkül. A konyhában ültem, teát kortyoltam. Hallottam, ahogy odakint zihál – sípolva, nehézkesen, mintha lépcsőn rohant volna fel.
Végül felhívott.
– Engedj be. Összeszedem a cuccaimat.
– Holnap délelőtt tíz és tizenkettő között. Addigra összepakolok. Gyere valakivel, legyen tanú.
– Ez az én lakásom!
– A tulajdoni lapon az én nevem áll. Négy millió kétszázezer forintot adtak bele a szüleim. Szerződés, elismervény – minden papír megvan.
Még állt odakint vagy húsz percig. Egyszer rácsapott az ajtóra, de inkább dühből, nem erőből. Aztán hallottam, ahogy lefelé indul a lépcsőn.
Elmostam a bögrét, a szárítóra tettem. Elővettem az ő tányérját – azt a céges logóval díszített darabot, amit a vállalkozás tizedik évfordulójára kapott. Újságpapírba csomagoltam, betettem a zsákba a többi holmijához.
Két hónap telt el.
Gábor az anyjánál lakik, egy egyszobás lakásban a vasútállomás mellett, a város szélén. Busszal jár – az autó az én nevemen van.
A vállalkozás működik. Felvettem két fiatal mosót, lelkesek és szorgalmasak. Az első hónapban tizenkét százalékkal nőtt a bevétel. Kiderült, Gábor az utóbbi időben többet osztotta az észt és cigarettázott a kapuban, mint amennyit ténylegesen dolgozott.
Vivien összejött azzal a sráccal a bevásárlóközpontból – Márk mesélte. A gyerek? Ki tudja, volt-e egyáltalán. Vivien eltűnt, sem neki, sem nekem nem válaszol. Amikor Gábor megtudta a másik férfit, állítólag három napig ki sem mozdult az anyja lakásából.
Viszontkeresetet adott be: a cég és a vagyon megosztását követeli. Az ügyvédem átnézte az iratokat. A többségi tulajdon az enyém, az indulótőke a szüleimtől jött, a négy millió kétszázezres elismervény ott van a dossziéban, tizennégy évnyi ügyvezetés dokumentálva. Az ő negyvenkilenc százaléka érintetlen, de az irányítás jogilag engem illet. A törvény szerint. Az alapszabály szerint. Azok alapján a papírok alapján, amelyeket annak idején ő maga kért, hogy „inkább a te nevedre menjen”.
Márkon keresztül üzent: „Kirabolt. Én építettem fel a két kezemmel, ő meg elvette papírokkal.”
Lehet, hogy a falakat valóban ő festette, a gépeket ő szerelte be. De a tulajdon a szerződésekben létezik. Tizennégy éven át magyaráztam neki. Nem figyelt. Azt mondta: „Te csak a gombokat nyomogatod.”
Az anyósa, Ilona egyszer felhívott.
– Kidobtad az utcára a férjedet, szégyelld magad – mondta.
– Nem én dobtam ki, Ilona. Ő lépett ki, amikor más nőt hozott az otthonomba.
Letettem. Azóta nem keresett.
Tegnap este újra a konyhában ültem. Csend volt. Tea, lámpafény, egy nyitott könyv. Nem kopogott magas sarkú a járólapon. Nem villant aranylánc egy kigombolt ing alatt. Nem hangzott el többé az, hogy „üzleti út”. Sem az, hogy „most nincs pénz, várj még”.
A kezemre néztem. Erős, kissé száraz ujjak. A gyűrű helyén halvány csík – két hónapja vettem le. Tizennégy éven át én „nyomogattam a gombokat”. Kiderült, valójában azok tartották össze az egészet.
Talán túl messzire mentem. Talán lehetett volna tárgyalni, ügyvédeken keresztül, békésen elrendezni. Talán nem kellett volna Viviennek megmutatni a kivonatokat. Talán egy éjszaka alatt zárat cserélni túl kemény lépés volt.
De ő ott állt a konyhámban, és azt mondta: „Törődj bele.” Más nőt vezetett be abba a lakásba, amit anyámék nyaralójának árából vettünk. Három éven át az én pénzemből tartott fenn egy párhuzamos életet, nekem pedig azt ismételgette: „Tavaszig bírjuk ki.”
Tizennyolc évig tűrtem. Tizennégy évig dolgoztam fizetség nélkül.
Elég volt?
Vagy még maradnom kellett volna csendben egy kicsit tovább?