Két teljes órán át tombolt a lakásban. Ajtók csapódtak egymás után – a konyhában, a folyosón, a hálónál. Kapzsinak nevezett, hálátlannak. Azt vágta a fejemhez, hogy nélküle az egész vállalkozás összeomlana, mert mindent ő húzott fel a semmiből, sárban, vízben, hajnaloktól éjszakáig robotolva. Én pedig – szerinte – csak üldögélek a „jó meleg irodámban”, és billentyűket nyomogatok.
A „meleg iroda” valójában a konyhaasztal volt. Egy öreg laptop, számológép, dossziék egymásra tornyozva. Télen tizenhat fok volt a lakásban, mert a fűtés túl drága – „vegyél fel egy pulóvert, Katalin” –, ezt hallgattam minden decemberben.
Aztán kiviharzott, az ajtó nagyot csattant mögötte.
Csend maradt utána. Sokáig csak ültem, és a kezemet néztem. Száraz, inas ujjak, rövidre vágott körmök. Egy könyvelő kezei, aki tizennégy éve nem ült be manikűröshöz. Mert „most nincs rá keret, alig él meg a cég”.
Elővettem azt a bizonyos dossziét. Az előző évi bankszámlakivonat. Tizenkét oldal, sűrű betűkkel.
„Palermo” étterem – 4 200 forint. Soha nem jártam ott. Sőt, utoljára öt éve ültünk be valahova, a házassági évfordulónkon. Egy kifőzdébe.
Virágüzlet a főutcán – 2 300 forint. Nekem legutóbb az ötvenedik születésnapomon hozott csokrot. Szegfűt. Egy benzinkútról. A celofánon még rajta volt az árcédula – 190 forint.
„Arany” ékszerbolt – 17 400 forint. Gyűrű. Nekem 2008-ban adott utoljára ékszert, az esküvőnkön. Azóta semmit. Még egy fülbevalót sem születésnapra – „minek az neked, Katalin, úgysem hordod”.
Előhúztam a számológépet. Soronként haladtam. Sárga filccel jelöltem meg minden tételt, amihez a családunknak semmi köze nem volt.
Havi nyolcvanezer forint. Átlagosan. Három éven keresztül.
Kétmillió-nyolcszáznyolcvanezer forint.
És közben én három éve nem jutottam el fogorvoshoz. Éjszakánként lüktetett a fogam, fájdalomcsillapítót vettem be, mert „most nincs rá pénz, várd meg a következő negyedévet”. A téli csizmám a negyedik szezont húzta, a talpa elkopott, novembertől márciusig átfagyott benne a lábam. „Tavaszig bírjad ki, Katalin, aztán veszünk újat.”
Kétmillió-nyolcszáznyolcvanezer forint. Nekem pedig benzinkutas szegfű jutott.
Két nappal később Gábor úgy jött haza, mintha mi sem történt volna. Leült vacsorázni, még repetát is kért. Tettem elé. Egy szó nélkül.
A dossziét viszont nem rejtettem el. Ott feküdt az asztalon. Tizenkét oldal, minden sor sárgával kihúzva.
Egy hét múlva új ötlettel állt elő.
– Vivien gyereket vár – közölte Gábor.
A nappali közepén állt, zsebre dugott kézzel, állát felszegve, a nyaklánca megcsillant a fényben. Úgy jelentette be, mintha valami pályázatot nyert volna.
A kanapén ültem egy könyvvel. Letettem, és ránéztem.
– És?
– Lakás kell neki. Normális. Most egy nyolc négyzetméteres szobát bérel. Oda nem lehet gyereket vinni.
– Azt akarod mondani…
– Ideköltözik. Csak ideiglenesen. Amíg nem találunk neki egy saját lakást.
Lakást. Az én lakásomat. Azt, amit a szüleim pénzéből vettünk. Anyu eladta a nyaralót – 2 800 000 forintért. Apu a garázst a pincével együtt – 1 400 000-ért. Összesen 4 200 000 forint. Anyám sírt az adásvételinél; harminc éven át minden nyarat ott töltöttek. Mégis azt mondta: „Érted tesszük, Katalin. Legyen valami a te neveden.”
Az ingatlan az én nevemre került. Gábor akkor helyeselt: „Így biztonságosabb, az én hitelmúltam amúgy sem makulátlan.”
Mindig ezt mondta. Írasd a nevedre. Úgy jobb. Te írd alá.
– Gábor – szólaltam meg nyugodtan. – Vivien nem költözik ide.
– Katalin, terhes! Te is nő vagy, értsd már meg!
– Nő vagyok, igen. Az a nő, akit három évig becsaptál. Akinek azt mondtad, nincs pénz, miközben havi nyolcvanezret költöttél egy másikra. Az a nő, aki nem ment fogorvoshoz, és télen lyukas csizmában fázott. A pénz pedig ment éttermekre, virágra, gyűrűre. Csak nem rám.
– Honnan…?
– Bankszámlakivonat. Tizenkét oldal. Könyvelő vagyok, Gábor. Hozzáférek mindenhez. A céges számlához, a bankkártyához, az utolsó utalásig három évre visszamenőleg.
Elhallgatott. Nyelt egyet. A lánc megfeszült a torkán.
– Ez az én otthonom is – mondta végül halkan.
– Nem. A papírok az én nevemen vannak. A 4 200 000 forint a szüleimtől jött. Van róla átutalás, szerződés, minden. Az autó is az enyém. A huszonkettes Hyundai. Forgalmi, biztosítás, adásvételi – mind az én nevem.
– Ezt nem mered meglépni.
– Egyelőre csak tényeket sorolok. Tizennyolc éven át te kérted, hogy mindent az én nevemre írassunk. Így történt. Most valóban minden az enyém.
Felállt. Hosszan nézett rám, sötéten, feszülten. Az orrcimpája remegett. Aztán sarkon fordult, és kiment. Nem csapta be az ajtót, csak csendesen behúzta maga mögött. Valahogy ez a halk mozdulat ijesztőbb volt, mint a korábbi ordítás.
Ott maradtam a kanapén. A könyv nyitva hevert az ölemben ugyanannál az oldalnál. A szívem hevesen vert, de a kezem nyugodt maradt. Nem remegett.
Este megszólalt a telefonom. Márk hívott.
– Anya, apa keresett. Azt üvöltötte, hogy te őt…