– Törődj bele – mondta Gábor. – Mostantól két családom van.
A konyhaajtóban állt, terpeszben, ugyanazzal a magabiztos pózzal, ahogy az autómosónál fogadja az ügyfeleket. A kigombolt inge fölött vastag aranylánc csillogott, kopaszra nyírt fejbőre a mennyezeti lámpa fényében fényesre izzadt.
Mögötte egy nő állt. Harminc körüli lehetett, talán még annyi sem. Szőke haj, rövid szoknya, magas sarkú, amely élesen kopogott a konyha kövén.
A kezemben még ott volt a vacsora. Az övé. Negyven percig főztem.
– Ő Vivien – közölte szárazon. – Ő is a családom része mostantól. Szokd meg.
Tizennyolc év. Ennyi ideig éltem mellette. Főztem, mostam, számoltam a bevételeit, fizettem helyette az adókat, vittem a teljes könyvelést. Tizennégy éven át egyetlen forint fizetést sem kaptam. „Ugyan már, Katalin, család vagyunk, milyen bér a családban?” – ezt hajtogatta.
Lassan letettem a tányért az asztalra. Óvatosan, nehogy összetörjem.
– Ismerkedjetek meg – legyintett Gábor. – Katalin, Vivien. Vivien, Katalin.
Vivien mosolygott. Feszült volt az a mosoly, de volt benne kihívás is. Láttam már ilyet eleget: pult mögött, sorban állva, hivatalokban. Az az arckifejezés, amikor valaki nem biztos a helyzetében, de blöffölni próbál.
– Jó napot – mondta halkan.
Nem válaszoltam. Gábort néztem.
– Ezt most komolyan gondolod?
– Teljesen – leült, maga elé húzta a tányért, és felvette a villát. – Vivien, ülj le. Katalin remekül főz.
A lány nem mozdult. Az ajtóban toporgott a sarkain. Legalább annyi esze volt, hogy érezze: ez nem egy baráti vacsora pillanata.
– Gábor, gyere ki – mondtam csendesen. – Beszélnünk kell.
Úgy sóhajtott, mintha csak hisztiznék. Letette az evőeszközt, és utánam jött.
A balkonon hideg volt, március eleje, a folyó felől jeges szél fújt. Kabát nélkül álltam ott, mégsem éreztem a hideget.
– Megőrültél? – kérdeztem halkan.
– Döntöttem. Így lesz.
– Ki ő?
– Egy eladó a közértben. Három éve együtt vagyunk.
Három év. Gyorsan számoltam fejben. A „vidéki üzleti utak” három éve kezdődtek. A szombati „üzleti vacsorák” is. A gallérján idegen parfüm illata pontosan három éve jelent meg.
– Három éven át hazudtál nekem.
– Nem hazudtam. Kíméltelek.
– Kíméltél?
– Úgysem értetted volna.
Visszamentem a hálóba, és becsuktam az ajtót. Nem csaptam be. Csak bezártam.
A kezem remegett. Nem a félelemtől. A dühtől. Sűrű, fémes ízű harag volt, amit szinte éreztem a számban.
A falon át hallottam, ahogy azt mondja: „Majd megszokja. A nők először mindig hisztiznek.”
Nők. Tizennyolc év után ennyi maradtam: egy „hisztiző nő”.
Elővettem a telefonomat. Megnyitottam a „Könyvelés” mappát. Az elmúlt év összes dokumentuma ott volt: bankszámlakivonatok, bevallások, szerződések, alapító okiratok másolatai.
Nem azért gyűjtöttem, mert gyanakodtam. Hanem mert könyvelő vagyok. A könyvelő mindent megőriz.
Másnap reggel Gábor korán elment. Valószínűleg Vivienhez. Dél körül tért vissza, jókedvűen, frissen, fütyörészve húzta le a cipőjét az előszobában.
– Katalin, kellene háromszázezer a cégből. Fejlesztésre.
A konyhában állt, a kávémat itta a bögrémből, mintha semmi sem történt volna előző este.
– Milyen fejlesztésre?
– Új magasnyomású mosó. Meg kompresszor az autómosóba.
Ismertem az árakat. Negyedévente átnéztem a beszállítói katalógusokat – az is az én dolgom volt. Ingyen. Egy profi mosó százhúszezer forint, a kompresszor nyolcvanezer. Kétszázezer, nem három.
– Százezerrel több.
– Katalin, ne okoskodj. Én értek az üzlethez. Te csak kattintgass.
Kattintgass. Tizennégy éven át „kattintgattam”. Adóbevallások, bérszámfejtések, szerződések, banki utalások, mérlegek. Januárban és júliusban nem volt hétvége, mert határidők voltak. Szabadság sem, mert „ki csinálná meg helyetted?”.
Fizetés nélkül. Egyetlen forint nélkül. Jutalom nélkül. Még egy írásos köszönet sem.
És ő ért az üzlethez.
Kinyitottam a laptopot, beléptem a netbankba, és átutaltam kétszázezer forintot a cég számlájáról eszközbeszerzésre. Az én elektronikus aláírásommal. Mert az ügyvezető és a többségi tulajdonos én vagyok. Ötvenegy százalék. Gábor kérte így még évekkel ezelőtt: „Írd a nevedre, nekem gondjaim lehetnek az adóhatósággal.”
– Kétszázezer – mondtam. – Hozod a számlákat.
– Háromszázat mondtam!
– Kétszázezer. Számlákkal.
Az arca elvörösödött. A nyaklánca idegesen rángatózott a mellkasán, úgy kapkodta a levegőt.
– Megtiltod nekem?!
– Ellenőrzöm a kiadásokat. Ügyvezetőként. Könyvelőként. Tulajdonosként.
Gábor két órán keresztül üvöltött, ajtókat csapkodott a lakásban – a konyhában, a folyosón, a hálószobánál is –, és minden egyes szóval csak még világosabbá tette, hogy ez a történet itt nem fog csendben véget érni.