…a gyomrát marcangoló, ösztönös éhség között, amely percről percre egyre kegyetlenebbül csavarta össze a belsejét.
Eszter hasa újabb fájdalmas rándulással jelezte, hogy nem hajlandó tovább várni. Gábor nyugodt léptekkel átsétált a nappaliba, bekapcsolta a tévét, mintha mi sem történt volna, ő pedig ott maradt a magas bárszéken, szemben a nyers marhahússal. Az éhség lassan felülkerekedett a sértettségén, de a büszkesége még utoljára megpróbált látványos ellenállást produkálni.
Hirtelen leugrott a székről, megragadta a nehéz, öntöttvas serpenyőt – azt a drága darabot, amit tavaly vettek –, és csattanva rátette az indukciós főzőlap üvegére.
– Enni akarsz? Rendben. Olyat főzök, hogy megemlegeted – morogta a fogai között, miközben dühösen tépte fel a vákuumcsomagolást.
Eszter nem bajlódott sem mosással, sem szeleteléssel. Fogalma sem volt, hogyan működik a modern páraelszívó, és esze ágában sem volt utánanézni. A főzőlapon találomra megnyomott egy gombot, valószínűleg a legerősebb fokozatot. Előkapta a méregdrága olívaolajat, és szinte demonstratívan a felét belelocsolta a még teljesen hideg serpenyőbe. Olajtól síkos ujjakkal feltépte a vastag műanyagot, majd az egész, másfél kilós, nedves hústömböt egy az egyben az olajos edénybe hajította.
Nem hallatszott sercegés. Nem képződött aranybarna kéreg. A hús egyszerűen cuppanva belefeküdt az olajba. Eszter karba tett kézzel bámulta, ahogy a zsiradék lassan gyöngyözni kezd alatta. Néhány perc múlva a konyhát átható, fojtogató szag töltötte be: égett olaj és saját levében fővő vér émelyítő keveréke. Sűrű, kékes füst kígyózott a hófehér plafon felé, és ragacsos rétegként telepedett rá a csillogó, makulátlan konyhaszekrényekre.
Gábor akkor jelent meg az ajtóban, amikor a hatalmas darab szélei már szenesedni kezdtek a forró olajban, miközben a közepe továbbra is nyers és hideg maradt. Nem rohant ablakot nyitni, nem hadonászott idegesen. Odalépett, és egyetlen határozott mozdulattal kikapcsolta a főzőlapot.
– Mit csinálsz? Vacsorát készítek, ahogy akartad! – csattant fel Eszter, bár ösztönösen hátrált egy lépést a forró serpenyőtől, és köhögni kezdett a füsttől.
– Ez nem főzés. Ez puszta rombolás, csak mert dühös vagy és fogalmad sincs, mit csinálsz – felelte Gábor rezzenéstelen arccal, a feketévé vált olajban úszó húsra nézve. – Nem vágtad fel. Hideg edénybe öntötted az olajat. Még a páraelszívót sem tudtad bekapcsolni. Itt konkrétan meg lehet fulladni.
– Nem vagyok szakácsnő! Nem kötelességem ezekhez érteni! – visította Eszter, miközben a kezével próbálta eloszlatni a füstöt. – Nő vagyok, nem háztartási robot! Te kényszerítettél erre, akkor edd meg!
– Ezt senki nem eszi meg. Te sem – mondta higgadtan Gábor.
Megfogta a serpenyő hosszú nyelét, a szemeteshez lépett, lábbal felnyomta a fedelét, és minden érzelem nélkül beleborította a félig nyers, félig égett húst a pizzás dobozok és műanyag ételesdobozok tetejére.
Eszter torkából elakadt hang tört fel. A szeme kikerekedett, ahogy látta, hogy az étel – ami megmenthette volna az éhségtől – egyetlen mozdulattal a kukában végzi.
– Megőrültél?! Egész nap nem ettem! – tört elő belőle, és ösztönösen tett egy lépést előre, mintha ki akarná halászni a húst.
– Te döntöttél így, Eszter. Megsértett hercegnőt játszottál, csak azt felejtetted el, hogy szolgák nélkül a hercegnők nagyon gyorsan éhes koldusokká válnak – válaszolta Gábor gépies nyugalommal. – Egy éve figyellek. Vártam, hogy egyszer csak megjelenjen benned valami… emberség. Egy csepp törődés. Egy kis tisztelet az iránt, aki eltart. De semmi. Üres vagy. A lelked helyén kuponok vannak, az eszed helyén pedig divatkatalógus.
– Takarodj! Majd találok olyan férfit, aki értékel! – köpött felé dühösen, körmeit a saját tenyerébe vájva. – Olyat, aki nem filléreket számol, és nem kényszerít mocskos munkára!
– Keress nyugodtan. Most azonnal is előveheted a telefonodat, és hívogathatod a leendő támogatókat. De ki akar egy olyan eltartott nőt, aki semmihez nem ért, és nonstop kiszolgálást követel? – kérdezte halkan.
Odament a konyhaszigethez, felkapta a hálós zsák krumplit, és tompa puffanással Eszter elé tette. A tetejére egy hosszú pengéjű kést helyezett.
– Ehhez nem nyúlok hozzá – jelentette ki undorral, a földes gumókat nézve.
– Hozzá fogsz. Amikor már annyira éhes leszel, hogy a gyomrod a hátadhoz tapad. Ez lesz a menüd a következő hetekben – mondta Gábor, és két kezével a kőpultnak támaszkodva fölé hajolt. – A bankkártyák letiltva. Készpénz nincs. A munkahelyemen eszem majd a menzán, ide pedig csak alapanyag kerül. Ordíthatsz, fenyegetőzhetsz, hallgathatsz napokig – hidegen hagy. Egyetlen forintot sem kapsz többé éttermekre és kiszállításra.
– Nincs jogod ezt tenni velem! – rekedt meg Eszter hangja. A mellkasa zihált, és lassan felfogta, hogy az addigi kényelmes élete egy pillanat alatt omlott össze.
– Dehogynem. És most élek is vele – felelte Gábor hűvös pillantással. – Ingyenélni akartál, anélkül hogy bármit adnál cserébe. A bőkezűség korszakának vége. Holnap reggel elmehetsz dolgozni: takarítani, pénztárhoz állni vagy irodában papírokat tologatni, hogy legyen pénzed rendelni. Vagy most azonnal kezedbe veszed a kést, és elkezded megpucolni a krumplit. Harmadik lehetőség ebben a lakásban nincs.
Ezzel hátat fordított, és kimért léptekkel elindult a folyosó felé. Eszter ott maradt a bűzös, füsttel terhelt konyhában, a teli szemetes és a sáros zöldségek között. A csillogó, tökéletesnek hitt környezet hirtelen idegennek tűnt. Tekintete a hidegen csillanó késre, majd a földes krumplira tapadt.
Abban a pillanatban benne is elhamvadt az utolsó illúzió arról, hogy ő különleges és érinthetetlen. A valóság, nyers és könyörtelen, végérvényesen átvette a helyét.