A lakás levegője azonban mit sem változott: ugyanaz a drága lakásparfüm lengte be, szantálos, édeskés illattal, amelyből teljesen hiányzott az élet. Sem piruló hagyma, sem sülő hús, sem friss kenyér aromája nem keveredett bele. Olyan volt az egész, mint egy bútoráruház mintalakása, ahol mindent meg lehet nézni, de élni benne nem igazán lehet.
Gábor komótosan kibújt nehéz munkásbakancsából, gondosan a beépített cipőtartóra helyezte, majd határozott léptekkel a konyha felé indult. Eszter ugyanazon a magas, fehér bőrrel borított bárszéken ült, mint előző este. Csakhogy most a pulton nem pizzás dobozok és üres szójaszószos tégelyek hevertek, hanem egy oda nem illő, már-már groteszk csendélet: egy háló sáros, mosatlan krumpli, amelyről még nem pergett le a rászáradt föld, és egy nagy darab nyers marhahús átlátszó vákuumcsomagolásban. A látvány szinte sértette a csillogó felületet.
Eszter külseje is megváltozott. A gondosan belőtt frizura elvesztette tartását, sminkje elmaszatolódott, tekintetében pedig valami nyers, éhes indulat izzott. Nem csupán dühös volt – kiéhezett is, és ez az arcán is meglátszott.
– Azonnal oldd fel a kártyámat – sziszegte köszönés helyett, és gyűlölettel telve nézett a férjére. – Tegnap este óta nem ettem. A barátnőim nem voltak hajlandók utalni, mert azt hitték, csak viccelek. Próbáltam rendelni az alkalmazáson keresztül halasztott fizetéssel, de elutasítottak, mert nincs hivatalos jövedelmem. Ez most komoly? Ki akarsz éheztetni a saját lakásomban, csak hogy igazad legyen?
– Jó estét, kedves feleségem. Milyen volt ez a mozgalmas, eredményekben gazdag nap? – kérdezte Gábor higgadtan. A mosogatóhoz lépett, megengedte a meleg vizet, és alaposan, szinte szertartásosan kezet mosott antibakteriális szappannal. – Látom, mégis sikerült kinyitnod a hűtőt, és elővenni belőle néhány alapanyagot. Ez már önmagában fejlődés. Már csak egy apró lépés hiányzik: megpucolni a zöldséget, feltenni a húst sülni, és készíteni valami ehetőt.
– Hozzá sem nyúlok ehhez a koszos vacakhoz! – csattant fel Eszter, és hosszú, francia manikűrös körmével undorodva a krumplis hálóra bökött, mintha valami fertőző tárgy lenne. – Nem tudok főzni, nem is akarok, és nem fogom tönkretenni a kezemet nyers hússal meg büdös hagymával. Rendes ételt akarok, étteremből. És most azonnal adsz rá pénzt. Ha nem, összepakolok, és beköltözöm egy hotelbe – természetesen a te számládra.
– Költözz akár az elnöki lakosztályba is – felelte Gábor rezzenéstelen arccal. Megtörölte a kezét egy puha törölközőben, majd a hűtőhöz lépett. Elővett egy fél kiló fehér kenyeret, egy darab vajat és egy rúd egyszerű füstölt kolbászt. – Csakhogy azt a lakosztályt a külsőddel fogod fizetni, mert más tőkéd nincs.
Leemelte a széles pengéjű kést a mágneses tartóról, és egyenletes, gyakorlott mozdulatokkal szeletelni kezdte a kenyeret és a kolbászt. Eszter torkában megakadt a levegő; ösztönösen nyelt egyet, miközben szemével követte a mozdulatokat. Gábor vastag szeletet kent meg hideg vajjal, ráhelyezett két karika kolbászt, majd feltűnően lassan beleharapott.
– Élvezed, igaz? – suttogta Eszter remegő hangon. – Élvezed, hogy megalázol. A gyárban rajtad taposnak, hát itt próbálsz férfinak látszani. Egy igazi férfi ilyet nem tesz. Egy igazi férfi bocsánatkéréssel és éttermi csomagokkal jönne haza, nem pedig olcsó bolti kolbászt enne a kiéhezett felesége előtt.
– Egy igazi feleség – válaszolta Gábor, miután lenyelte a falatot, és újabb szeletet vágott –, a rengeteg szabadidejéből szánna tizenöt percet arra, hogy legalább egy egyszerű levest összedobjon, vagy megsüssön pár szem krumplit. A te bajod, Eszter, hogy menthetetlenül lusta vagy. Ezt próbálod fennkölt szavakkal leplezni: önmegvalósítás, önszeretet, társadalmi rang. De a valóság az, hogy csak fogyasztasz. Elveszel, de nem adsz vissza semmit. Sem melegséget, sem gondoskodást, még egy tányér forró ételt sem annak, aki mindezt finanszírozza.
– Hangulatot teremtek! Inspirállak! Szebbé teszem a sivár életedet! – csapott az asztalra Eszter, hangja éles visításba csapott át. Az arca vörös foltokban égett a dühtől. – Nélkülem még mindig egy lepukkant garzonban élnél, és azt sem tudnád, milyen egy igazán igényes nő! A legjobb éveimet adtam neked!
Gábor felnevetett, de nevetése hideg volt. – Inspiráció? Igényes nő? Az elmúlt nyolc hónapban egyetlen dologra inspiráltál: hogy minél több túlórát vállaljak, csak ne kelljen hallgatnom a panaszaidat arról, hogy elfogyott a pénz a következő szemmaszkra meg nyirokmasszázsra. Nem díszíted az életemet, Eszter. Felemészted. Mint a sáskajárás, amely letarolja a mezőt, majd még követel.
Nyugodtan befejezte a szendvicset, a morzsákat a tenyerébe söpörte, és a mosogatóba rázta. Aztán lassan a pultra támaszkodott, és mozdulatlan tekintettel a feleségére nézett.
– Most két lehetőséged van – mondta csendesen, de kérlelhetetlenül. – Vagy leszállsz a magas lóról, kezedbe veszed a kést, és elkészíted azt, ami itt van előtted. Vagy felállsz, keresel magadnak munkát, és a saját fizetésedből rendelsz bármit, amit csak akarsz. Az én pénztárcám számodra lezárult. Végleg.
Eszter élesen beszívta a levegőt. Most először látta, hogy Gábor nem blöfföl. A tekintetében nem volt irgalom, sem bizonytalanság, sem alku. Egyetlen mozdulattal rombolta le azt a biztonságos világot, amelyben eddig élt – ahol minden költséget más állt, és neki csak választania kellett.
Most azonban választania kellett valóban: a sértett, égig érő büszkesége és a gyomrát egyre kegyetlenebbül szorító, könyörtelen éhség között.