— …hanem él. Azok a férfiak, akik érnek is valamit, nem siránkoznak, hanem megoldást keresnek — folytatta Eszter indulatosan. — Másodállást vállalnak, vállalkozást indítanak, reggeltől estig hajtanak, csak hogy a családjuknak ne kelljen számolgatnia a filléreket. Te viszont csak képes vagy panaszkodni egy darab nyers marhahús fölött, és mániákusan számolgatni, hány doboz sushit rendelek. Komolyan azt várod, hogy hálás legyek azért, mert idevonszoltál egy koszos zsák krumplit? Ennél én többet érdemlek! Nem azért mentem férjhez, hogy a tűzhely mellett sorvadjak el, olcsó olaj, hagyma és fokhagyma szagában. Ha nem bírod az igényeimet, mondd ki nyíltan, és ismerd be, hogy kevés vagy hozzá!
Gábor némán nézte őt. Belül lassan, de kérlelhetetlenül csomóba rándult benne a düh, mint egy túl feszesre húzott kötél. Hónapok óta túlórázott a műhelyben, éjszakai műszakokat vállalt, csak hogy minél előbb letudják a jelzálogot erre a hivalkodóan felújított, hatalmas betonlakásra. És most ebben a drága dobozban egy idegen ült vele szemben. Egy hideg, távoli lény, aki a szeretetet és a hűséget kizárólag forintban mérte, meg kuponkódokban egy-egy ételkiszállító alkalmazásban. Lassan kifújta a levegőt az orrán, nehogy egyetlen mozdulattal lesöpörje a pultról a bűzös műanyag dobozokat.
— Már megint rendeltél? Három napja kértem, hogy főzz egy rendes levest! Azt mondod, nem vagy szakácsnő? Én meg nem vagyok pénznyomda! — csattant fel, minden szót külön megnyomva. — A fizetésem fele elmegy sushira meg pizzára, mert neked terhes meghámozni pár szem krumplit. Tele a konyha gépekkel, de még egy gombot sem vagy hajlandó megnyomni? Elég volt! Holnaptól az üzemi étkezdében eszem, te pedig oldd meg, ahogy akarod. Ingyenebéd nincs többé!
Eszter fölényes, üres tekintetébe nézett, majd a kabátja belső zsebébe nyúlt. Még le sem vetette a munkaruhát; az anyagon ott ült a műhely pora. Előhúzta a telefonját, egy mozdulattal feloldotta, és megnyitotta a banki alkalmazást. A kijelző kék fénye hidegen világította meg fáradt arcát.
— Mit matatod azt a készüléket? Megnézed, mennyi maradt a szánalmas alamizsnádra? — kérdezte Eszter gúnyosan, miközben lassan végigsimított tökéletesen beszárított haján. — Ne próbálj kemény házigazdát játszani. Ezek a pitiáner jelenetek nem hatnak meg. Holnap rendelek egy óriási tengeri herkentyűs tálat abból az új étteremből a rakparton. Csak hogy lásd: nem fogok az életmódomon változtatni a te kisebbrendűségi komplexusod miatt.
— Rendelj csak. Ha akarod, hozass friss osztrigát Párizsból magángépen — felelte Gábor higgadtan, miközben belépett a családi számlák kezeléséhez. — Csakhogy nem az én pénzemből fogod fizetni.
Rákoppintott arra a kártyára, amelyet Eszter nevére igényeltek, de az ő fizetéséhez kapcsolódott. A kijelzőn hosszú lista jelent meg: drága kávézók, prémium diétás menük, elit ázsiai éttermek. Gábor egyetlen, könyörtelen mozdulattal balra húzta a napi költési limit csúszkáját. Nulláig. 0 Ft. Ezután a beállításoknál letiltotta az összes átutalást és terhelést, amely nem az ő telefonszámára érkező megerősítéssel történik.
— Mit csináltál? — Eszter kissé előrehajolt. Tökéletes tartása megbicsaklott, és egy pillanatra bizonytalanság villant a szemében.
— Azt, amit már fél éve meg kellett volna tennem — tette zsebre a telefont Gábor, és kiegyenesítette elgémberedett vállát. — Elzártam a csapot. A fizetésemhez kötött bankkártyád mostantól egy darab rózsaszín műanyag. A napi keret nulla forint. Nincs hitelkeret, nincsenek automatikus levonások az online előfizetéseidre és a prémium fiókjaidra.
Eszter hitetlenkedve felnevetett, festett ajka megvetően megrándult. Felkapta a saját telefonját, megnyitotta az egyik népszerű ételkiszállító alkalmazást, és látványosan összeválogatott egy borsos árú japán menüt.
— Csak blöffölsz, Gábor. Ez nevetséges és gyerekes — mondta kihívó pillantással, majd határozottan rányomott a fizetés gombra.
A képernyőn megjelent a forgó betöltési ikon. Egy másodperc. Kettő. Három. Aztán az egész felület élénkpirosra váltott, és felugrott az üzenet: „Sikertelen tranzakció. Elégtelen fedezet vagy elért költési limit.” Eszter homloka ráncba szaladt. Újra megpróbálta. Ismét elutasítás. Gyorsan megnyitotta a banki alkalmazást — a kijelzőn szürke háttér fogadta, nulla elérhető egyenleggel.
Az arcáról lehullott a kifinomult társasági nő álarca. A helyét dühös, követelőző grimasz vette át. A telefont a kőpult felé hajította; a készülék csattanva csúszott végig a fényes felületen, épphogy nem esett a parkettára.
— Azonnal tedd vissza a pénzt! — sziszegte, ujjai fehéren markolták a konyhasziget hideg peremét. — Nincs jogod megfosztani a megélhetésemtől! A feleséged vagyok, nem valami koldus az utcáról! Kötelességed eltartani, és biztosítani azt a színvonalat, ami hozzám illik!
— Kötelességem? Kinek tartozom én? Annak a nőnek, aki undorodik attól, hogy vacsorát készítsen? — Gábor szája sarkában kemény mosoly jelent meg, tekintete azonban jéghideg maradt. — A felelősségem ott ér véget, ahol a te élősködésed kezdődik. A megélhetésed most is a hűtőben van. Legalul krumpli. Középen friss hús. Az ajtóban tojás és tej. Ha enni akarsz, fogj egy kést, egy serpenyőt, és tanuld meg használni azt a csúcstechnológiás főzőlapot. Ha nem, maradj éhes, és rágódj a sértett büszkeségeden.
Sarkon fordult, és a folyosó felé indult, közben kigombolta a munkásing szoros gallérját.
— Reggel a gyárban reggelizem — vetette oda hátra sem nézve. — Te addig gyönyörködhetsz az üres műanyag dobozaidban. Jó étvágyat.
Eltűnt a lakás belsejében, magára hagyva Esztert a szétszórt kartondobozokkal, a letiltott bankkártyával és a nyers alapanyagokkal teli konyhával, amelyekhez a vásárlás óta hozzá sem nyúlt. A pénzügyi guillotine lezuhant. A harc gépezete teljes fordulatszámon beindult, és egyikük számára sem látszott már visszaút.
Másnap este a kulcs kétszer kattant a zárban, amikor Gábor átlépte a saját lakása küszöbét. Meglepően könnyűnek és nyugodtnak érezte magát — és ami a legfontosabb, végre jóllakottnak. Az üzemi étkezdében aznap sűrű, tartalmas borsólevest szolgáltak fel füstölt hússal.