— Három teljes nap telt el, Eszter. Pont három napja kértelek meg, hogy főzz egy egyszerű levest abból, amit a piacról hazacipeltem — mondta Gábor, és undorodva, két ujjal tartotta a zsíros aljú, összegyűrt pizzásdobozt.
Eszter a konyhaszigetnél ült, amelyet fényes, fekete márvány borított. Előtte műanyag dobozok sorakoztak félig megevett, sült sushitekercsekkel, apró tégelyek szójaszósszal, körülöttük pedig egy kisebb kupac használt papírszalvéta hevert. A telefonjáról fel sem pillantott; komótosan rágta a lazacos rizst, mintha a férje hangja csak háttérzaj lenne. A konyha makulátlanul csillogott, akár egy lakberendezési bemutatóterem. A legújabb indukciós főzőlap érintetlen fekete üvegfelülete szinte tükrözte a mennyezetet — olaj sosem sercegett rajta. A drága páraelszívó, amely egy jobb használt autó árával vetekedett, még soha nem szívta magába sült hús vagy tartalmas húsleves illatát. A sütő inkább dísztárgyként funkcionált, mint valódi eszközként.
— Már megint rendeltél? Három napja könyörgök egy házi borscsért! Azt mondtad, nem vagy a szakácsnőm? Rendben. De én sem vagyok pénznyomda! A fizetésem fele elmegy ezekre a dobozos kajákra és…
— Vettem csontos marhahúst, céklát, káposztát, friss kaprot és petrezselymet — vágott közbe Gábor, és a dobozt visszadobta a szemetesbe, ahol már három másik hasonló csomagolás feküdt. — Ott rohad minden a hűtőben. Mire jó ez? Minden nap hazajövök a műszakból, és ugyanaz a kartonpapír-temető fogad. Ez valami vicc?
— Nyugodj meg, és rendelj magadnak valamit — felelte Eszter unottan, miközben újabb falatot mártott a sötét szószba. — Az alkalmazásban még él a személyes kedvezményem. Nem fogok a tűzhely mellett állni és olajszagot árasztani. Ötezer forint volt a friss manikűröm, ha esetleg nem tűnt volna fel. És egyébként sem szerződtem hozzád házvezetőnőnek.
Gábor a pulthoz lépett, és tenyerével a hideg kőre támaszkodott. Belül régóta gyűlő, sűrű indulat fortyogott benne. Végigmérte felesége hibátlan körmeit, gondosan sminkelt arcát, majd a halszagú műanyag hulladékhegyre nézett. Tizenkét órát húzott le az üzem korszerűsítési részlegén; sajgott a lába, korgott a gyomra, és otthon nem vacsora várta, hanem újabb kiszállítási számla.
— A manikűröd eltörpül ahhoz képest, amit ezekre a műanyag dobozokra elszórsz — mondta halkan, de metszően. — Tegnap megnéztem a kártyád költési előzményeit. Hetvenezer forint egy hónap alatt. Hetvenezer ment el pizzára, sushira, wokra, pokéra meg valami kézműves desszertekre. Egy kisebb ország költségvetését esszük fel úgy, hogy közben tele a hűtő rendes alapanyaggal.
Eszter végre letette a telefont, kijelzővel lefelé. Tekintetében nem volt bűntudat, csupán nyílt fölény.
— Ha szerinted hetvenezer forint az étkezésre felfoghatatlanul nagy összeg, talán nem az én rendeléseimmel van gond, hanem a te fizetéseddel — törölte meg finoman az ajkát egy szalvétával. — Egy normális férfi nem fillérezgeti, mire költ a párja a kényelmére. Időt spórolok magamnak, és megkímélem magunkat a felesleges feszültségtől. Azt szeretnéd, hogy egy zsírszagú, kinyúlt köntösben flangáló, fakanalas háziasszony legyek?
— Miféle időt spórolsz? — kérdezett vissza Gábor keserű mosollyal. — Mire tartogatod? Sorozatmaratonokra a kanapén? Végtelen görgetésre a telefonodon? Két éve nem dolgozol. A napi mozgásod abból áll, hogy elsétálsz a bejárati ajtóig átvenni a futártól a csomagot. Én hétvégék nélkül robotolok a gyárban, hogy előbb kifizessem a hitelt erre a hatalmas lakásra — erre a konyhára, amit három hónapig válogattál. A legmodernebb gépeket akartad. Azt ígérted, megtanulsz főzni, és csodákat alkotsz.
— Három éve mást gondoltam — legyintett Eszter, és félretolta az üres dobozt. — Az ember ízlése változik, a céljai is. Nekem most így kényelmes. Nem fogom hagyni, hogy cselédet csinálj belőlem. Én magasabb életszínvonalra születtem, Gábor. Ha te ezt nem tudod biztosítani, ne rajtam vezesd le a frusztrációdat.
Gábor szó nélkül a kétszárnyú hűtőhöz ment, és feltépte az ajtaját. Enyhe, de már érezhető romlásszag csapta meg az orrát. A polcokon érintetlen vákuumcsomagolt hús, hálóba tett burgonya, csomagolt répa sorakozott.
— Nézd meg — mondta száraz hangon, a polcokra mutatva. — Ez valódi étel. Valódi pénzből, valódi munkával megkeresve. Holnap a felét kidobom, mert neked túl nagy erőfeszítés meghámozni pár krumplit és feltenni főni.
— Akkor dobd ki. Mi tart vissza? — vont vállat Eszter, keresztbe tett lábbal, összefont karral. — Mit szeretnél, táncoljak ünnepi táncot a cukkini körül? Nevetségesen kicsinyes vagy. Rosszul vagyok ettől a szűkmarkú prédikációtól egy darab hús miatt. Én változatos, ízletes ételeket akarok, nem valami zsíros, proli főztöt.
— Proli főzt? — Gábor becsukta a hűtőt, majd a szigethez lépett, fölé hajolva. — Teljesen elszakadtál a valóságtól, Eszter. Azt hiszed, megfogtad az isten lábát, mert hozzámentél egy mérnökhöz, aki szó nélkül állja az összes költséget. Arisztokratának képzeled magad, pedig egy külvárosi panellakásban nőttél fel.
— Ne merd felemlegetni a múltamat! — csattant fel Eszter, hangjában éles remegéssel. — Én többre vágyom, fejlődöm. Nem úgy, mint te, aki beleragadtál a gyári kisember mentalitásába!
— Én a realitásban élek — felelte Gábor hűvösen, minden szót megnyomva. — Abban a világban, ahol az étel friss alapanyagból készül, nem műanyag tálcából érkezik. Ahol a családi kassza nem feneketlen persely, amiből a lustaságot és a túlméretezett egót finanszírozzák.
— Egyszerűen csak irigy és kicsinyes vagy — vetette oda Eszter megvetően, karjait olyan erősen fonta össze, hogy ujjai elfehéredtek. — Egy rendes férfi örül annak, ha a nője ápolt, csinos és elégedett az élettel.
A levegő megfeszült közöttük, és egyikük sem engedett, mintha a következő mondat már nemcsak a vacsoráról, hanem az egész házasságukról szólna.