– Hol van ő?! – András kopogás nélkül rontott be a szobába. Az ajtó nagy csattanással vágódott a falnak, amitől Lilla ijedten összerezzent. A férfi arcán izzott a düh, nyakán kidagadtak az erek, öklei olyan erővel szorultak össze, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Hangja remegett a visszafojtott indulattól, rekedtesen tört fel belőle a parancs: – Azonnal válaszolj!
Minden mozdulatából sütött a fékezhetetlen harag, tekintete villámokat szórt. A levegő megfeszült körülötte, mintha viharfelhő gyűlt volna a plafon alatt, és hirtelen nehézzé vált a lélegzés is.
Lilla lassan emelte fel a fejét a festőállvány mellől. A hirtelen riadalomtól megremegett a keze, és a többórás aprólékos munkája egyetlen elrontott ecsetvonással menthetetlenül tönkrement. Nem kapkodta le rögtön a fejhallgatót; kellett néhány másodperc, hogy összeszedje magát, és ne mondjon olyasmit, amit később megbánna. Szíve vadul kalapált, de az arca higgadtnak tűnt.
– Talán elveszített valamit? – kérdezte kimérten, miközben gondosan letette az ecsetet, mintha valami törékeny műkincset helyezne biztonságba. – Mondjuk a lelkiismeretét? Rossz helyen keresi. Olyasmit megtalálni, ami soha nem is létezett, eleve reménytelen vállalkozás.
András egy pillanatra megdermedt. Nyilván nem erre a válaszra számított. Szemöldöke felszökött, majd tekintete összeszűkült, ahogy közelebb lépett, és árnyékként tornyosult a lány fölé.
– Ne szellemeskedj! Hol van a húgod? – csattant fel. – Beszélj!
Lilla mély levegőt vett, karjait összefonta a mellkasa előtt, és kihúzta magát, nehogy észrevegyék rajta a belső remegést. Tehát Nóra tényleg megtette ezt az őrültséget… Hát nem gondolta végig, hogy Andrással szemben az efféle trükkök nem működnek?
– Tegnap este láttam utoljára – felelte egyenletes hangon, noha belül görcsbe rándult a gyomra. – A bőröndjeit pakolta. Úgy tudom, a sofőrje várta odalent. Ha valaki tudja, merre van most Nóra, az maga kellene hogy legyen.
A férfi ingerülten hátat fordított, és nagy léptekkel járkálni kezdett a helyiségben. Az ablaknál állt meg, ahonnan a friss zöldbe borult parkra nyílt kilátás.
– A csomagokat berakta az autóba, aztán közölte, hogy találkozik a barátnőivel – mondta tompa hangon, miközben úgy markolta az ablakpárkányt, hogy az ujjai elfehéredtek. – Azóta semmi hír. Három nap múlva esküvő lenne. Minden leszervezve: háromszázötven fős vacsora, neves séfek, Hollandiából rendelt virágok, zenekar… és ő egyszerűen eltűnt. Hagyott egy szánalmas üzenetet a bőrönd tetején. Fel sem hívott!
– Mit írt? – kérdezte Lilla óvatosan. A kíváncsiság és az aggodalom egyszerre dolgozott benne.
András elővett a zakója zsebéből egy gyűrött papírlapot, és átnyújtotta. Lilla kisimította, majd átfutotta a sorokat.
„András, nem megyek hozzád feleségül. Olyan feltételeket szabsz, amiket nem vagyok hajlandó elfogadni. Most én diktálok. Vagy elfelejted a házassági szerződést, és három nap múlva megtartjuk az esküvőt, vagy többé nem látsz. Kíváncsi vagyok, mit mondasz majd a vendégeidnek. Vállalod a szégyent az egész főváros előtt?”
– Ez most komoly? – Lilla hitetlenkedve emelte fel a tekintetét. – Tényleg azt gondolja, hogy ilyen ultimátummal célt ér? Mindig értelmesebbnek hittem. Mire számított?
– A szerződésről az elejétől tudott – felelte András, és leült az ablakpárkányra. Tekintete kifelé révedt, de látszott rajta, hogy egészen máshol jár. – Abban bízott, hogy az utolsó pillanatban majd engedek. Hogy a botránytól megijedek. Túlbecsülte a hatását.
– És mik azok a bizonyos feltételek? – Lilla keresztbe tette a lábát, jelezve, hogy nem egy rövid beszélgetésre készül. Ujjai idegesen doboltak a karján, mégis tartotta a szemkontaktust. – Mit tartalmaz az a megállapodás, ami miatt Nóra inkább eltűnt?
András lassan felegyenesedett, arca ismét megkeményedett. Egy pillanatig hallgatott, mintha mérlegelné, mennyit áruljon el, aztán határozott, kimért hangon belekezdett a feltételek részletezésébe.