A zár kattanása szárazon csattant a csendben, végleges hangon, mint egy lőtéren eldördülő lövés. Lilla nem kapcsolta fel a villanyt. A mennyezet alatti keskeny ablakon beszűrődő utcai fény szürke derengésbe vonta az arcát, amely így keménynek és élettelennek tűnt, mintha kőből faragták volna. A markában ott szorult az autó kulcscsomója – annak az autónak a kulcsa, amelyért az imént kifosztották, megalázták és porig alázták.
A WC-hez lépett. A fehér porcelán sötétben ásító nyílása feneketlen torokként meredt rá. Szétnyitotta az ujjait. A kulcsok fémesen csörrenve csapódtak a csészéhez, majd tompa csobbanással eltűntek a vízben. A márkajelzéses kulcstartó, amelyet két évvel korábban olyan gondosan választott, még egy pillanatig ringott a felszínen, aztán alábukott.
Megnyomta az öblítőt. A víz zúgva örvénylett, tölcsért formálva. Ez volt az egyetlen kulcskészlet – a pótdarabot Márk egy hónapja elhagyta horgászás közben. A fém egy pillanatra még felvillant az áramlatban, majd eltűnt a csatorna fekete torkában. Vele sodródtak el Márk kényelmes jövőről szőtt álmai, Erzsébet bevásárlókörútjai, és házasságuk maradék illúziója is.
A víz elcsendesedett. Lilla mozdulatlanul hallgatta, ahogy a tartály újratelik. Belül jéghideg üresség terült szét benne. Sem bűntudat, sem félelem – csak számító nyugalom. Kilépett a fürdőből, és visszament a konyhába.
Odabent békés kép fogadta. Márk az utolsó falatokat törölgette ki a tányérból egy darab kenyérrel, Erzsébet kipirultan magyarázott valamit a takarékosság erényeiről, kanalával hadonászva. Lilla fizetése – az a pénz, amit az előbb vettek el tőle – még mindig az asztalon hevert, a sótartóval lesúlyozva, mint valami zsákmány.
– Visszaértél? – morogta Márk anélkül, hogy felnézett volna. – Mosogass el magad után. Anyu fáradt.
Lilla az asztalhoz lépett. Nem ült le. A szék támlájára támaszkodva föléjük hajolt.
– Jó étvágyat – mondta halkan, rezzenéstelen hangon. – Remélem, megérte a leves. Márk, említetted, hogy kellenének új huzatok az autóba, igaz?
– Persze – böfögött egyet, majd hátradőlt. – Meg gumi is. Holnap megrendelem. Anya ad rá pénzt.
– Remek – bólintott Lilla. – Csak van egy apró bökkenő. Nem lesz mivel elmenned.
Márk homloka összeráncolódott.
– Hogyhogy? Ott áll a ház előtt. Miről beszélsz?
– Az autó ott van – felelte Lilla, ajkán keskeny, hideg mosollyal. – A kulcs viszont már nincs.
Erzsébet megdermedt.
– Mit csináltál, te lány? Hova tetted?
– Költségcsökkentést hajtottam végre – tagolta Lilla lassan. – Ha már elvettétek a pénzemet a fenntartására, úgy döntöttem, túl nagy luxus ez a családnak. Az előbb lehúztam a kulcsot a vécén.
Sűrű csönd zuhant rájuk. A csapból csepegő víz hangja élesen hasított bele. Márk arca lassan vörösbe fordult, ahogy felfogta a szavak értelmét.
– Te… mit tettél? – kérdezte rekedten, felállva.
– Beleöblítettem a csatornába. Kulcstartóval együtt – válaszolta Lilla tárgyilagosan. – A pénzből vehettek új zárat, gyújtáscserét, meg hívhattok autómentőt is. Bár kétlem, hogy futja rá abból, amit elloptatok tőlem.
Márk üvöltve felborította a széket, és a fürdő felé rohant. Erzsébet rémülten utána sietett.
– Nézd meg, hátha fennakadt! – sikoltozta.
Lilla a konyhában maradt. Hallotta, ahogy a férje káromkodva felcsapja a fedelet, majd a vízbe túr. Tudta, hogy hiába. A kulcs már valahol a ház csöveiben sodródik.
Egy perc múlva Márk visszaviharzott. Karja könyékig vizes volt, cseppek hullottak a padlóra. Nyakán kidagadtak az erek.
– Te őrült! – ordította. – Megöllek! Az az én autóm!
Felé lendült, ököllel. Lilla azonban nem hátrált. Az asztalról felvette a nehéz konyhakést, és nyugodt mozdulattal maga elé tartotta. A penge hegye pontosan Márk mellkasára irányult. A férfi megtorpant.
– Csak próbáld meg – mondta Lilla halkan. – Most nem remegne a kezem. Nem az anyád vagyok.
Márk belenézett a szemébe, és meglátta benne a hideg elszántságot. Egy lépést hátrált.
– Ezt még megbánod – sziszegte. – Az utolsó fillérig behajtom rajtad.
– Nincs szükség bíróságra – felelte Lilla. – Egy fedél alatt élünk. Innen kezdve így játszunk. Ti indítottátok el.
Erzsébet a falnak támaszkodva állt.
– Fiam… tényleg nincs ott semmi… – suttogta kétségbeesve. – Mi lesz így a telekkel? A rendelővel?
– Gyalog mentek – vágta rá Lilla. – Legalább mozogtok.
Odament az ablakpárkányon villogó routerhez, és egyetlen mozdulattal kihúzta a tápkábelt, majd az internetvezetéket is.
– Mit művelsz?! – kiáltotta Márk. – Játék közben vagyok!
– Az internetet én fizetem – mondta Lilla, és a hónaljához szorította a készüléket. – Tehát az enyém. Beszélgessetek inkább egymással.
Ezután a hűtőhöz lépett. Kinyitotta, és sorra emelte ki a polcokról a felvágottat, sajtot, joghurtot, mirelit zöldséget.
– Ezeket mind én vettem – jegyezte meg szárazon.
– Ne merd! – sikoltott Erzsébet. – Éhen maradunk!
– Van leves és krumpli – felelte Lilla. – Nem fogtok.
A karjába gyűjtötte az élelmiszert.
– Átköltözöm a kisszobába. Az ajtóm zárva lesz. Ha feltörnétek, beragasztom a zárat, és akkor senki nem megy sehova. Az ennivaló nálam marad.
Az ajtóban még egyszer visszanézett. Márk ott állt vizes karral, az asztalon heverő pénzre meredve, amely hirtelen jelentéktelen papírdarabnak tűnt. Erzsébet roskadtan ült, ajkai hangtalanul mozogtak.
– Az én költségvetésemet akartátok irányítani? – kérdezte Lilla. – Rendben. Pénzem nincs többé. De nyugalmatok sem lesz. Üdv a pokolban.
Azzal bevágta maga mögött a szobaajtót. A csattanás végigvisszhangzott a lakáson, mintha pontot tett volna egy korszak végére. A folyosón sötét maradt a lámpa. A háború elkezdődött, és egyik fél sem készült foglyokat ejteni.