A levegő olyan súlyosan nehezedett rájuk, mint zivatar előtt, amikor minden megáll egy pillanatra, és még a falak is izzadni kezdenek. Csakhogy itt nem esőszag terjengett, hanem főtt hagyma és az olcsó mosópor émelyítő illata, amely Erzsébet köntöséből áradt. A percekkel korábbi undorító csetepaté helyét egy még visszataszítóbb jelenet vette át: családi ítélőszék alakult a konyhaasztalnál, ahol az ítélet már megszületett, mielőtt a vádlott megszólalhatott volna.
Márk az asztalfőre telepedett, combjait szétvetve, mint valami házi zsarnok. Elé rakta a pénzköteget – Lilla egész havi bére, harminc napja és minden túlórája, most papírlapokra redukálva. Egy elszakadt ötezrest simítgatott gondosan, illesztgette a széleit, arca közben olyan komolyságot tükrözött, mintha országos költségvetésről döntene, nem pedig a saját feleségétől elvett pénzt számolná újra.
Erzsébet még mindig szaporán szedte a levegőt a frissen lezajlott „rosszullét” után, de ez nem akadályozta abban, hogy sürögjön-forogjon a tűzhely körül. Nagy zajjal mert tányérokba a csirkefarhátból főtt levest – zavaros, szürkés lé volt, amelyben bőrdarabok és túlfőtt cérnametélt úszkált.
– Ülj le – vetette oda Márk anélkül, hogy ránézett volna. – Beszélnünk kell.
Lilla lassan ellépett a hűtőtől. A háta még égett az ütés helyén, de a fájdalom mintha távoli zaj lenne, nem az övé. Az asztalhoz ment, a sámlin foglalt helyet, kezeit az ölében kulcsolta össze. Kíváncsi volt, meddig képesek elmenni. Figyelte a férjét, és látta rajta a mámort: végre ő oszthatja a pénzt. Nem számított, hogy nem ő dolgozott meg érte. A lényeg az volt, hogy most ő dönt.
– Szóval – kezdte Márk, és ujjával megkocogtatta a bankjegyeket. – Anyának igaza van. Teljes káosz uralkodik a családi költségvetésben. Igen, többet keresel, de fogalmad sincs, hogyan kell beosztani. Elfolyik minden forint.
– Hová folyik? – kérdezte halkan Lilla, miközben a leves tetején úszó zsírcseppeket nézte. Erzsébet épp elé csapta a tányért. – A te hitelkártya-tartozásodra? Vagy azokra az élelmiszerekre, amiket anyád itthon elfogyaszt, amíg mi dolgozunk?
– Ne merészelj egy falat kenyeret is felhánytorgatni az anyámnak! – visított fel Erzsébet, majd leült velük szemben, és mohón kanalazni kezdett. – Én viszem a háztartást! Én őrzöm a rendet! Te meg csak kávézókba jársz és ruhákat halmozol. Új csizmát vettél, mikor a réginek semmi baja! Mintha nem tudnád, mi az, hogy spórolás!
Márk felemelte a kezét, mintha tárgyalást vezetne.
– Nyugalom, anya, intézem. Figyelj, Lilla. – A pénz nagyobb részét leválasztotta, és átolta az anyjához. – Ez érinthetetlen. Az autóra megy. Tudod jól, hogy az az egyetlen bevételi forrásunk.
– Bevételi forrás? – Lilla tekintete üres volt. – Három hónapja nem fuvaroztál senkit. Kerestél másfél ezret, elköltöttél kétezret. Miféle bevételről beszélsz? Az a kocsi csak áll az ablak alatt és rohad.
– Átmeneti helyzet! – csattant fel Márk, arca vörös foltokban égett. – Rendes megrendelésekre várok. De ahhoz, hogy jöjjenek, a kocsinak kifogástalannak kell lennie. Kell bele új huzat, hogy igényes legyen a belső tér. Téli gumi is kell, különben baleset lesz. Azt akarod, hogy összetörjem magam?
– Azt akarom, hogy add vissza a pénzem – felelte Lilla egyenletes hangon.
– Ez nem a te pénzed, hanem a családé! – Márk akkorát csapott az asztalra, hogy a kanalak megugrottak. – Az én lakásomban élsz! Az anyám lakásában! Használod a bútorainkat, a vizünket, az áramunkat. Tekintsd ezt hozzájárulásnak. Lakbérnek, ha úgy tetszik.
Erzsébet elégedetten bólogatott, miközben a leves lecsorgott az állán.
– Így van, kisfiam. Idejöttél a készbe, és még te követelőzöl. – A kisebb kupacra tette a tenyerét. – Ez pedig az én fogaimra megy. Mozog a híd. Ugye nem akarod, hogy az anyád fogatlan legyen? Az a család szégyene.
– És én miből élek? – kérdezte Lilla. Hangjában nem volt indulat, csak hűvös érdeklődés, mintha különös faj viselkedését tanulmányozná. – Bérlet kell. Ebéd. Tisztasági betét. Vagy az is luxus?
Márk morogva turkált a maradék pénzben, kihúzott két ezrest, összegyűrte, és Lilla felé dobta, mint alamizsnát.
– Tessék. Elég lesz buszra. Főtt ételt viszel itthonról, anya majd ad levest befőttesüvegben. Nem kell drága menü. Nem csoda, hogy állandóan feszült vagy, ennyi úri hóbort után.
– És a betét? – kérdezte tovább Lilla. – Vagy használjak rongyot, mint régen?
– Ne szemtelenkedj! – csattant fel Erzsébet. – Tele van a fürdőszobai polcod mindenféle flakonnal. Adj el pár parfümöt, és lesz pénzed. Tanulj takarékoskodni. Vattát is lehet venni, az olcsóbb.
Lilla a gyűrött bankjegyeket nézte az olajfoltos terítőn. Abban a pillanatban végleg megértette: ezek nem társak, hanem élősködők. Rátapadtak, kiszívták belőle, amit lehetett, és amikor megmozdult, hogy lerázza őket, még ők támadtak.
Márk eközben zsebre tette az „autóalapot” a melegítőnadrágjába. Sugárzott róla az önelégültség. Úgy érezte, rendet tett, helyre rakta az asszonyt, visszaállította a tekintélyét.
– Ennyi, lezárva – jelentette ki, és kanalat ragadott. – Egyél, amíg meleg. És még egyszer ne halljam, hogy „az én pénzem”. Család vagyunk, minden közös. Vagyis az enyém.
Erzsébet diadalmasan elvigyorodott, sárgás fogait villantva.
– Végre. Már rég meg kellett volna húzni a határt, édes fiam. Elkényeztetted. De majd én rendet teszek. Embert faragunk belőle.
Lilla lassan felállt. A szék nyikordulása élesen hasított a csendbe, mindketten felkapták a fejüket.
– Hová mész? – kérdezte Márk rosszallóan. – Nem engedtelek el az asztaltól.
– Nem kértem engedélyt – felelte halkan. – Jóllaktam. Torkig vagyok a levesetekkel.
Sarkon fordult, és kiment az előszobába.
– Hé! – kiáltotta utána Erzsébet. – A mosogatást ki csinálja? Én, a beteg öregasszony?
– Oldjátok meg – szólt vissza Lilla megállás nélkül. – Mostantól bőven van erőtök. Hiszen győztetek.
Az előszobában a kiforgatott táskája még mindig a komódon hevert. Mellette Márk kulcscsomója. Az a márkajelzéses kulcstartó, amit évfordulóra vett neki. Lilla felvette a kulcsokat. A fém hideg volt, súlyos.
A konyhából csámcsogás és Erzsébet elégedett hangja szűrődött ki, épp arról értekezett, milyen huzat mutatna jobban az üléseken – rombuszmintás vagy csíkos. Már a medve bőrét osztogatták, és eszükbe sem jutott, hogy a medve még itt van a lakásban, és vannak fogai.
Lilla ökölbe szorította a kulcsokat, a fogazatuk a tenyerébe vájt. A fejében összeállt a terv. Egyszerű volt, kegyetlen és visszafordíthatatlan. Pont olyan, mint az, amit az imént tettek vele. Nem sírni akart. Felégetni készült mindent.
Belépett a fürdőszobába, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.