— Egy fillért sem látsz ebből! Mindent a fiam kap! — csattant fel Erzsébet.
Lilla dühében nagyobbat rántott a kötegen, mint tervezte. A papír száraz reccsenéssel engedett: az egyik ötezres kettészakadt. Az egyik fele Lilla ujjai között maradt, a másik az anyós markában. A hang egy pillanatra kijózanította őket, mintha hideg vízzel öntötték volna le mindkettőt — de csak annyira, hogy a következő másodpercben még elszántabban essenek egymásnak.
A félbetépett bankjegy lassan lelibbent a linóleumra, akár egy őszi falevél. Egyikük sem törődött vele. A papír sercenése hadüzenet volt. Lilla, már minden önuralmát elveszítve, előrelendült, hogy elérje a maradék pénzt, amit Erzsébet kapkodva a hatalmas keble alá próbált rejteni.
— Vedd le rólam a kezed! — visította Erzsébet.
Baljával az asztal szélébe kapaszkodott, jobbjával — amelyben még mindig ott volt a köteg — hadonászott, mintha legyet hessegetne. Rövidre vágott körmei meglepően élesnek bizonyultak: három vöröslő csíkot hasítottak Lilla csuklójára. A fájdalom éles volt és ébresztő, de nem félelmet szült benne, hanem jeges, összesűrűsödött gyűlöletet.
Lilla elkapta az anyós csuklóját. A bőr puha és ráncos volt, alatta mégis inas erő feszült. Erzsébet a korához képest meghökkentően szívósnak bizonyult. Teljes súlyával az asztalra nehezedett, testével takarva a pénzt, mintha egy lőrést védene. Arca bíborba fordult, szemüvege az orra hegyére csúszott, szájából zihálás és szitokszó keveréke tört elő.
— Nem adom! Nem hagyom, hogy elszórd! — köpte Lilla felé, s még arra is kísérletet tett, hogy beleharapjon a vállába. — Drogos! Őrült! Mindet a kenceficéidre vered el!
— Ez az én fizetésem! — Lilla térdével meglökte az asszony széklábát, és oldalra taszította.
A szék panaszosan csikordult, majd megcsúszott a padlón. Erzsébet elvesztette az egyensúlyát, karjai kapkodva kalimpáltak a levegőben. Megpróbált megkapaszkodni, de a lendület legyőzte. Nehéz teste oldalra dőlt, majd tompa puffanással a földre zuhant, majdnem magával rántva az asztalt is. A pénzköteg kicsúszott izzadt tenyeréből, és legyezőszerűen szétszóródott a koszos konyhakövön. A bankók összekeveredtek a lehántott krumplihéjjal, amit Erzsébet még nem takarított el.
Ekkor a konyhaajtóban megjelent Márk alakja. Megtorpant, és némán végigmérte a jelenetet. A kép egyértelmű volt: zilált hajú felesége, arcán tomboló indulattal, az elesett anyja fölött áll, körülöttük pedig, akár konfetti egy groteszk ünnepségen, mindenfelé pénz hever.
Erzsébet egyetlen pillantással felmérte, hogy nézője akadt, és azonnal taktikát váltott. Eszébe sem jutott felállni. Bal kezét drámaian a mellkasára szorította, a másikkal — amely hirtelen reszketővé és erőtlenné vált — Lillára mutatott.
— Megölt… — hörögte, szemét félig lehunyva. — Márkocskám… meglökött… a szívem… jaj, a szívem… pénzért az anyját is eladná…
Lilla dermedten állt. Szaporán vette a levegőt, tekintete a férjét kereste, várva, hogy kérdezzen. Hogy észrevegye a karmolásokat a karján, lássa a kétségbeesést az arcán. Márk azonban nem a sebeket nézte. A földön heverő ötezreseket figyelte. A pillantása elsötétült, hideggé és idegenné vált.
— Teljesen elment az eszed? — kérdezte halkan. A suttogása félelmetesebb volt bármilyen kiabálásnál.
Belépett a konyhába, átlépve a bankjegyeken, majd minden előjel nélkül mellkason lökte Lillát. Az ütés ereje hátrataszította; a hűtőszekrény ajtajának csapódott, aztán lassan lecsúszott a földre. A hűtőről mágnesek potyogtak le — közös tengeri fotóik, utazások apró emlékei — és csörömpölve törtek darabokra a kövön.
Lilla levegő után kapkodott. A tüdeje nem engedelmeskedett azonnal. A hátában lüktető fájdalom a tarkójáig sugárzott.
— Kezet emeltél anyámra? — tornyosult fölé Márk, ökölbe szorított kézzel. Arcára undor ült ki. — Holmi papírdarabok miatt? Majdnem megöltél valakit pár rongyért?
— Ellopta a bankkártyámat… — suttogta Lilla rekedten, próbált felállni, de Márk sportcipője oldalba pöccintette. Nem volt erős rúgás, inkább megalázó, mégis elég, hogy a földön maradjon.
— Fogd be! — csattant fel. — Anyám helyesen tette! Én mondtam neki, hogy ha megtalálja, vegye el! Mert te feneketlen kút vagy! Nem feleség, hanem porszívó! Én dolgozom, hajtok, megoldásokat keresek, te meg csak a szalonokat járod!
Erzsébet, látva, hogy fia teljesen mellé állt, azonnal felhagyott a haldoklással. A „szívrohama” köddé vált. Nyögdécselve feltápászkodott, leporolta köntösét, majd ragadozó madár mohóságával kezdte összeszedegetni a szétszórt pénzt.
— Ugye megmondtam, kisfiam — siránkozta, miközben négykézláb kúszott az asztal alatt, és kihalászta a bankókat. — Kezelhetetlen. Mondok neki egy szót, ő tízzel vág vissza. Spórolásról beszélek, hogy neked új kerekek kellenek az autóra, erre nekem esik. Majdnem megfojtott, engem, egy öregasszonyt.
Márk nem vette le szemét Lilláról. Tekintetében nem csillant együttérzés, csak tompa bosszúság amiatt, hogy békés estéje romokban hevert.
— Állj fel — vetette oda ridegen. — És ne merészelj még egyszer anyám közelébe menni. A pénz nála marad. Ő jobban tudja, mire kell költeni.
Lilla lassan, a hűtő hideg oldalának támaszkodva húzta fel magát. Reszketett, de nem a félelemtől. Attól a felismeréstől, milyen mélységbe zuhant az imént. A férfit nézte, akivel három éve élt együtt, és nem ismert rá. Ez nem a férje volt, hanem Erzsébet láncra vert ebe, aki kész bárkire rárontani egyetlen csettintésére — még a saját feleségére is.
— Megütöttél — mondta halkan, egyenesen Márk szemébe nézve. Hangja szárazon csikordult, mint a törött ág. — Megütöttél, hogy megvédd azt, aki lopott tőlem.
— Ne nevezd tolvajnak! — Márk újra felé lépett, keze felemelkedett, mintha pofont akarna adni, de az arca előtt megállt. — Ő a családom. Te pedig… te egyelőre csak egy hiba vagy, amit eltűrünk. Örülj, hogy most nem teszlek ki az utcára.
Erzsébet, miután az utolsó bankót is begyűjtötte, diadalmasan csapta a köteget az asztalra.
— Na, elég volt a komédiából — jelentette ki, és eligazította ősz tincseit. — Gyertek vacsorázni. Főztem levest, csirkefarhátból. Takarékos, nem bélszínből. Ideje megbeszélni, hogyan élünk ezután. Miután, Lilla, megmutattad az igazi arcodat, nem lesz hosszú a tárgyalás.
Márk az asztalhoz lépett, felvette a pénzköteget, és számolni kezdte. Mozdulatai gyakorlatiasak voltak, birtoklóak, mintha egy sikeres zsákmányt ellenőrizne vadászat után. Lilla a hűtő mellett állt, sajgó vállát dörzsölve, és figyelte őket. Odabent valami végleg elszakadt. Mint egy túlfeszített húr, amely eddig tartotta benne a türelmet, a szeretetet, a tisztelet utolsó maradékát.
— Akkor vacsora? — kérdezte csendesen, hangjában fémes csengéssel. — Csirkefarhát?
— Igen — morogta Márk anélkül, hogy felnézett volna a pénzről. — És örülj, hogy egyáltalán kapsz enni. Ilyen viselkedés után kenyéren és vízen kellene tartani.
Lilla röviden bólintott. Nem akart több szót pazarolni rájuk. Rájött, hogy ebben a házban az érvek mit sem érnek. Itt az erő és a pénz beszél. És ha ez az egyetlen nyelv, amit értenek, akkor ő is ezen fog megszólalni.
A konyhát fullasztó, tapadós csend töltötte meg.