— Zümm… zümm… zümm…
A kabátja zsebében remegő telefon idegesen vibrált, mintha előre jelezné, hogy valami baj közeleg. Lilla egyik kezében a bevásárlószatyor, a másikban a kulcscsomó egyensúlyozott; ügyetlenül betolta az ajtót, belépett a sötét előszobába, és még a cipőjét sem vette le, máris a mobilja után kapott. A kijelző hideg fénnyel világította meg az arcát. Banki értesítés. Készpénzfelvétel. Az összeg láttán elakadt a lélegzete: gyakorlatilag a teljes fizetése eltűnt — az a pénz, amit alig pár órával korábban utaltak át.
Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. A szatyor kicsúszott az ujjai közül, és tompa puffanással a járólapra esett. Nem rendszerhiba volt. Nem csalás. Az alkalmazás szerint az automatából vették fel a pénzt, méghozzá a szomszéd épületnél — ott, ahol az éjjel-nappali bolt működött.
Lilla tekintete a tükör melletti kis komódra siklott, ahová mindig letette a táskáját. A cipzár szélesen nyitva állt, mintha valaki szándékosan feltépte volna. A pénztárcája mellette hevert, kitárva, a kártyatartók üresen ásítottak. A hátán hideg futott végig, amit azonnal perzselő düh váltott fel. A lakás csendes volt, de nem békés. A konyha felől egyenletes, papírsusogás hallatszott.
Nem törődött a saras cipővel. Vizes lábnyomokat hagyva a világos padlón, egyenesen a hang irányába indult.
Erzsébet az étkezőasztalnál ült, testes alakja szinte rátelepedett a székre. Előtte rendezett kupacokban hevertek a narancsszínű húszezres forintbankjegyek. Megnyálazta az ujját, módszeresen számolta a pénzt, közben halkan motyogott. Lilla berobbanására sem rezzent össze, csak a szemüvege fölött pillantott fel röviden, aztán folytatta a számolást.
Lillának elsötétült a látása. Az a látvány, hogy idegen, ráncos kezek tapogatják az ő munkáját, az ő idejét, az ő hónapnyi küzdelmét papírpénz formájában — elszakította benne az utolsó gátat is.
— Azonnal adja vissza a bankkártyámat, maga vén tolvaj! — csattant fel. — Hogy merte kivenni a táskámból? Azt képzeli, maga rendelkezhet a pénzem felett, mert a fia alig keres valamit? Ez az én fizetésem! Ha nem adja vissza, eltöröm az ujjait, nem érdekel, hány éves!
Erzsébet komótosan letette az utolsó bankjegyet a kupac tetejére, végigsimított rajta, mintha csak egy terítőt igazítana meg, majd higgadtan Lillára nézett. Sem félelem, sem bűntudat nem tükröződött az arcán. Csak jeges meggyőződés.
— Ne rikácsolj, megsüketülök tőled — felelte nyugodtan. — És a saját lakásomban ne nevezgess tolvajnak. Rendet tettem. A táskádban akkora káosz van, hogy csoda, ha bármit megtalálsz. Pont, mint a fejedben.
— Azt mondtam, adja vissza, amit ellopott! — Lilla közelebb lépett, remegett az indulattól. — Ez az én pénzem! Egy hónapig dolgoztam érte!
— És hol laksz, hm? — húzta el a száját Erzsébet. — Itt használod a vizet, az áramot. Gondolom, megint telepakoltad a szatyrot mindenféle félkész vacakkal. Láttam múltkor a blokkot. Háromezer forintos arckrém? Elment az eszed? Márknak kopott a gumija az autón. Veszélyes így közlekedni. Te meg kenőcsökre szórod a pénzt.
Lilla majdnem megfulladt a felháborodástól. Erzsébet érvelése áttörhetetlen volt, mint egy betonfal. Márk fél éve „önmagát kereste”, alkalmi munkákból élt, miközben a rezsit, az élelmet, sőt a benzint is Lilla fizette — ahhoz az autóhoz, amivel Márk az anyját fuvarozta piacra és rendelőbe.
— Ha nem adja vissza a kártyámat, tényleg eltöröm az ujjait! — morogta Lilla, a tenyerébe mélyesztve körmeit. — Most azonnal! És a pénzt is! Egyetlen forint sem marad magánál!
Erzsébet ajka megfeszült, arca undorba torzult. Széles tenyerével ráborult a bankjegykupacokra, mint kotlós a csibéire.
— Nahát, micsoda hevesség — fújtatott. — Ujjakat törne az ura anyjának… Még tej van a szád szélén. A pénz nálam marad. Én fogom vezetni a háztartást. Ha ti, fiatalok, nem tudtok takarékoskodni, majd én kézbe veszem. Már el is osztottam: tízezer megy a rezsire, tizenötöt félreteszek Márk új gumijára meg huzatokra, a többit pedig én költöm rendes élelmiszerre. Nem erre a vegyszerre, amit te hozol. Főtt ételt fogsz enni, rád férne, olyan vagy, mint egy kiszáradt hering.
— Maga megőrült? — Lilla az asztalra támaszkodott, előrehajolva. — Ez rablás! Megszerezte a PIN-kódomat! Ellopta a kártyámat! Tudja, hogy ezért rendőrt hívhatok?
— Hívd csak — vont vállat Erzsébet. — Mit mondasz majd? Hogy az anyósod pénzt vett ki élelmiszerre? Kiröhögnek. A kódod ott volt felírva egy cetlire a pénztárcádban. Ostobaság ilyet csinálni. Magadnak köszönheted. És ha kijönnek, azt mondom, drogozol. Nézz magadra: tág pupillák, reszketés. Nekem, nyugdíjas tanárnak, hinni fognak, nem neked, te hisztérika.
Úgy beszélt, mintha csak az időjárásról csevegne. Lilla ebben a pillanatban nem rokont látott maga előtt, hanem ellenséget — hideg fejjel számító, cinikus ellenfelet, aki megszállta az életterét és most feltételeket diktál.
— Új huzatok? Kopott gumi? — kérdezte halkan Lilla. — Márk még dolgozni sem jár azzal az autóval. Magát hordja vele mindenhová. Én meg buszozhatok.
— Te nő vagy, neked jót tesz a séta — legyintett Erzsébet. — Egy férfinak jár a kormány mögötti hely. Ez a rangja. Most pedig elég a cirkuszból. Moss kezet, pucold meg a krumplit. Elfáradtam, amíg rendbe tettem a pénzügyeidet. A derekam majd leszakad.
Az a mondat, hogy „rendbe tettem a pénzügyeidet”, végképp elszakította a cérnát. Lilla szemét vörös köd borította el. Rájött, hogy itt minden szó hiábavaló. Sem észérv, sem könyörgés nem hat. Csak az számít, kinél van a pénz. És most Erzsébet érezte magát erősebbnek, mert a bankjegyek az ő keze alatt feküdtek.
Lilla kihúzta magát, mély levegőt vett a dohos, zsírszagú levegőből, majd megkerülte az asztalt.
— Rendben — mondta dermesztő nyugalommal. — Ha maga vezeti a könyvelést, akkor tartsunk elszámolást.
A pénz felé nyúlt. Erzsébet meglepően gyorsan reagált: egy mozdulattal összesöpörte a bankjegyeket, és a mellkasához szorította őket, ujjai görcsösen rájuk kulcsolódtak.
— Nem adom! — visított fel, hangja élesen csattant. — Ne merj hozzányúlni! Elherdálod! Márk! Kicsim! Kifoszt az asszony!
— Maga fosztott ki engem! — kiáltotta Lilla, és megpróbálta szétfeszíteni az ujjakat.
Undorító, megalázó dulakodás kezdődött. Lilla a bankjegykupac szélét ragadta meg, Erzsébet könyökkel próbálta oldalba lökni. A szék csikorgott, a lábak végigkarcolták a padlót. Nem maradt sem tisztelet, sem kor miatti kímélet — csak nyers ösztön: az egyik vissza akarta szerezni, ami az övé, a másik mindenáron meg akarta tartani.
— Engedd el, te pénzszóró! — sziszegte Erzsébet, nyál fröccsent az ajkáról, miközben még erősebben szorította magához a köteget.