— Ó, a nagy bunyós… — Márk szándékosan kihangosíthatta a hívást, mert a háttérben felharsant a röhögés. — Na mi van, lehiggadtál? Rájöttél, kivel packáztál? Apám azt üzente, ha mindenki előtt bocsánatot kérsz, elsimítjuk. Tessék, hallgatlak. A srácok is.
Gábor lassan kifújta a levegőt. Eszter ujjai ökölbe szorultak; újra fellángolt benne a düh, amiért a férjét ilyen helyzetbe kényszerítették.
— Figyelj ide, kölyök — szólalt meg Gábor, hangja hideg és kemény volt, akár a kő. — Nem azért hívlak, hogy mentegetőzzek. Hanem hogy világossá tegyek valamit. Ha még egyszer ferdén nézel a feleségemre, vagy egyetlen sértő szót is kiejtesz a szádon róla, visszamegyek, és befejezem, amit elkezdtem. Nemcsak az orrod bánja majd. Úgy helybenhagylak, hogy életed végéig szívószálon eszed a levest. Érthető voltam?
A vonal túlsó végén hirtelen elült a nevetés. Dermedt csend lett.
— Te… te most fenyegetsz? — csuklott meg Márk hangja. — Apa! Hallod ezt?!
Zörgés, kapkodás, majd egy másik, érettebb hang szólalt meg. Mélyebb, higgadtabb. Attila volt az.
— Hallom, fiam. Add ide azt a telefont. — Egy rövid szünet után: — Gábor, ugye? Figyelek.
— Attila — váltott Gábor tiszteletteljesebb, de továbbra is határozott hangnemre. — A fiának nem ártana megtanulnia, hogyan kell viselkedni. A feleségemet senki sem alázhatja meg. Sem ő, sem a menyasszonya, sem bárki más.
Eszter lélegzetvisszafojtva hallgatott.
— Tudja, Gábor — kezdte lassan Attila —, amikor a feleségem, Katalin világra hozta Márkot, harminc kilót szedett fel. Komoly hormonális gondjai voltak, komplikációk. Két évig küzdött a súlyával, éjszakánként sírt. Én pedig… ugyanúgy szerettem. És ha akkor valaki azt mondta volna neki, amit ma az én fiam az ön feleségének, nem egyszerűen megütöm. Tönkretettem volna.
Gábor nem szólt közbe; nem erre számított.
— Márk ostoba — folytatta Attila. — Elkényeztettük, ez az igazság. Talán jót tett neki ez a lecke. Senki nem fog rendőrségre menni. Sőt, gondoskodom róla, hogy személyesen kérjen bocsánatot Esztertől. Ellenkező esetben elmarad az esküvő — legalábbis az én finanszírozásomban biztosan.
— Köszönöm — felelte röviden Gábor.
— Inkább én köszönöm. Manapság ritka az olyan férfi, aki kiáll a családjáért. A felesége pedig gyönyörű nő. Vigyázzon rá.
A vonal megszakadt.
Eszter még mindig forró arccal ült a kanapén.
— Tényleg ezt mondta?
Gábor letette a telefont, és magához húzta.
— Szóról szóra. Úgy tűnik, nem mindenki romlott abban a családban.
— Márk biztosan őrjöng — jegyezte meg Eszter.
— Hadd tegye. Legalább most már tudja, hol a határ. És a nővéred is.
A hétvége végül meglepően békésen telt. Elmentek a közeli tóhoz; Gábor megmutatta Lillának, hogyan kell türelmesen várni, miközben az úszó megmozdul. Este a teraszon ültek, gőzölgő teát kortyolva, házi málnalekvárral.
Az esküvőre nem mentek el.
Egy héttel később azonban futár érkezett. Eszter hatalmas csokrot kapott, mellé egy apró dobozt. A dobozban elegáns karkötő lapult, és egy rövid üzenet, kissé erőltetett kézírással:
„Eszter, elnézést kérek a viselkedésemért. Hibáztam. Márk.”
Alatta más tollal, határozottabb betűkkel ez állt:
„Katalinnal együtt bármikor szívesen látjuk Önöket — Gábort és Lillát is. Nem ünnepi alkalomból, csak úgy. Attila.”
Egy hónappal később Júlia telefonált. A beszélgetés rövid és hűvös maradt. Panaszkodott, hogy Márk féltékeny lett, Attila szigorúan ellenőrzi a pénzügyeiket, Katalin pedig folyton Eszter példáját emlegeti.
— El tudod képzelni? Azt mondta, neked tartásod van, én meg üres vagyok! — fakadt ki.
Eszter csendben hallgatta. Bólintott, de most először nem érzett késztetést, hogy vigasztalja, mentegetőzzön vagy segítsen.
Amikor letette a telefont, a tükörbe nézett az előszobában. Igen, teltebb volt, mint a testvére. A következő pillanatban Gábor jelent meg mögötte a tükörképben, átölelte, és az állát a vállára támasztotta.
— Min gondolkodsz ennyire?
— Csak azon, milyen szerencsés vagyok — mosolygott rá Eszter. — Hogy ilyen férjem van.
— Tudom — morrant fel játékosan Gábor. — Gyere, Lilla a homokozóban valami grandiózus kerttervet épít. Szakértői véleményt kér.
Eszter nevetve indult utána. Könnyűnek érezte magát — szépnek, biztonságban lévőnek, szeretettnek. A testvére és Márk rosszindulatú megjegyzése pedig végül csak annyit ért el, hogy lefújta az életéről a felesleges port, és megmutatta, mi az, ami igazán számít.