A gúnyos megjegyzés azonban itt nem ért véget.
— Szóval tényleg a testvéred? — vetette oda Márk megvetően. — Hát, szép kis hordó. Csoda, hogy elbírja a föld.
Gábor lépése megtorpant. Eszter azonnal megérezte, ahogy a férfi keze az övében megfeszül, mintha kővé vált volna. Gábor lassan elengedte az ujjait, majd komótosan visszafordult.
— Megismételnéd? — kérdezte halkan, szinte suttogva.
Márk elvigyorodott. Élvezte a helyzetet: mellette a menyasszonya, mögötte a szülei, rajta a méregdrága öltöny. Vele szemben pedig egy farmeres fickó állt.
— Azt mondtam, hogy a feleséged akkora, mint egy boroshordó — felelte lustán. — Jobb lenne, ha el sem jönne az esküvőre. Még megijesztené a vendégeket… vagy beszakadna alatta a padló.
— Kérj bocsánatot — mondta Gábor, változatlanul nyugodt hangon.
— Márk, azonnal hagyd abba! — szólt rá élesen Katalin. — Ez vállalhatatlan!
De Márk már nem tudott leállni. Az előző kellemetlen jelenet miatt feszélyezte a menyasszonya jelenléte, és most mindenáron bizonyítani akarta, hogy ő az úr a helyzetben.
— Ugyan miért tenném? Csak kimondtam az igazat. Ha úgy néz ki, mint egy…
A mondat végét nem fejezhette be.
Gábor egyetlen lépéssel elé került. Nem lendített nagyot, nem színpadiasan mozdult — pontos, kimért ütést vitt be, olyat, amilyet csak végső esetben szokott. Az ökle egyenesen Márk orrnyergét találta el. Tompa reccsenés hallatszott.
Márk felordított, az arcához kapott, és hátratántorodva nekicsapódott a vitrinnek. A vér azonnal eleredt, végigcsorgott hófehér ingén, beszívódott a drága zakóba és Mária gondosan őrzött szőnyegébe.
— Jaj, ne! — sikoltott fel Júlia.
— Az ég szerelmére! — kiáltotta Mária, és nem a vejéhez, hanem a szőnyeghez rohant.
Márk nyöszörgött, két tenyere között próbálta összeszorítani az orrát, de ujjai között átszivárgott a vörös vér.
Gábor fölé magasodott, karjai még mindig készenlétben. Arca nyugodt volt — ijesztően nyugodt.
— Megsértetted a feleségemet. Még egy szó róla, és a fogaid bánják — mondta tagoltan.
Attila, Márk apja, aki eddig némán figyelt a botjára támaszkodva, most alaposan végigmérte Gábort. A tekintetében nem rémület csillant, inkább valamiféle elismerő kíváncsiság.
— Menjünk — fordult Gábor Eszterhez, és gyengéden megfogta a könyökét.
A lakást Mária jajveszékelése és Júlia hisztérikus követelései közepette hagyták el, aki rendőrt akart hívni.
A ház előtt Eszter mélyen beszívta a hűvös levegőt. A keze még mindig remegett.
— Te… eltörted az orrát — suttogta döbbenten.
— Lehet — vont vállat Gábor, miközben szemügyre vette az ujjperceit. A bőr kissé felhorzsolódott, de nem volt vészes. — Sajnálom. Talán egyszerűen el kellett volna mennünk.
— Talán — bólintott Eszter, majd váratlanul felkacagott. Az ideges nevetés pillanatok alatt felszabadult kacagássá nőtte ki magát. — Láttad az arcát? El tudod képzelni, milyen orral áll majd az anyakönyvvezető elé? Lila lesz, mint egy padlizsán!
Gábor elmosolyodott, és átkarolta a vállát.
— Ha mást nem, talán gondolkodni megtanul. Bár ebben nem vagyok biztos.
Beszálltak az autóba, és percekig szó nélkül ültek. Eszter telefonja közben megállás nélkül rezgett Mária hívásaitól, de ő lenémította.
— Menjünk ki a szüleidhez a nyaralóba — javasolta végül. — Felvesszük Lillát, és eltűnünk egy időre. Nem akarok most a városban maradni.
— Rendben.
Este már Gábor szüleinek telkén voltak, a szauna kályhájában pattogott a tűz. Ekkor csörrent meg újra a telefon — ezúttal Gábor készülékén Mária neve villogott.
Gábor kihangosította.
— Gábor! — remegett a hang a vonal túlsó végén. — Ez felháborító! Júlia teljesen kiborult! Márk orra eltört, ráadásul elmozdulással! Az esküvő veszélyben van!
— Ha azért telefonál, hogy fizessem a kezelést, abból nem lesz semmi — felelte higgadtan. — Amit kapott, megérdemelte.
— Hogy mondhatsz ilyet?! — csattant fel Mária. — Júlia beleegyezett! Hallod? Beleegyezett, hogy jöjjetek! Te, Eszter, még Lilla is! Ahogy akartátok! Csak kérj bocsánatot! Azonnal! Mindjárt megadom Márk számát.
— Tessék? — Gábor Eszterre nézett. — Tehát most már kegyesen beengednek minket, ha megalázkodom?
— Férfi módjára kérj elnézést! Hajlandó elfogadni, ha most rögtön felhívod. Különben feljelentést tesznek! Írd a számot!
Gábor félmosollyal lejegyezte a diktált számot. Eszter hevesen rázta a fejét, némán jelezve: „ne tedd”, de a férfi rákacsintott.
— Jól van. Felhívom.
Hosszan csengett. Végül felvették. A háttérben zsivaj, nevetés hallatszott — aligha kórházból jelentkezett, inkább egy bárból vagy klubból, ahol épp „gyógyítgatta” a sértett büszkeségét.
— Halló? — szólt bele Márk orrhangon, ingerülten.
— Gábor vagyok. Eszter férje. Az anyósod azt mondta, beszélnünk kell.