— Megszégyeníteni? — kérdezett vissza Gábor halkan, de a hangja jegessé vált. — Mégis mivel hozna rátok szégyent a feleségem? Azzal, hogy itt van?
A csengő újra felvisított. Mária tanácstalanul kapkodta a tekintetét az ajtó és a lánya között, mintha még mindig reménykedne valami csodában, de már nem volt hova hátrálnia. Egy lemondó mozdulattal intett, majd ajtót nyitott.
Az előszobába elsőként Júlia lépett be — karcsúan, élénk színekbe öltözve, finom virágillatot húzva maga után. Nyomában egy magas, fölényes arcú fiatalember érkezett: Márk. Utánuk belépett a szülei párosa is: egy elegáns, botjára támaszkodó, tekintélyt sugárzó férfi és egy kedves arcú asszony, akinek a szemében nyugodt érdeklődés csillogott.
— Anyu! — csilingelte Júlia, és átölelte Máriát. — Sikerült hamarabb ideérnünk, eltűntek a dugók… Ó.
Megpillantotta Esztert a nappali ajtajában. A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról, helyét ingerült fintor váltotta fel.
— Te meg mit keresel itt? — szegezte neki köszönés nélkül. Végigmérte Esztert a bő szabású ruhában, és alig észrevehetően elhúzta a száját.
Eszter gyomra görcsbe rándult. Most már minden világos volt. Nem postai tévedés történt. Nem feledékenység. Szándékos volt.
— Az édesanyámat jöttünk meglátogatni — felelte Gábor nyugodtan, és Eszter mellé lépett. Ujjai összefonódtak a feleségéével; érintése meleg és biztos volt.
Márk közben beljebb sétált, odavetett egy felületes biccentést Máriának, közömbösen végigmérte Gábort, majd Eszteren állapodott meg a tekintete. Az arca torz fintorba rándult, mintha valami visszataszítót látna.
— Júlia, ki ez? — kérdezte fennhangon, szemrebbenés nélkül. — Nem szóltál, hogy ma bárki betévedhet ide.
Katalin, Márk édesanyja, zavartan köhintett.
— Márk, viselkedj — intette csöndesen, majd Eszter és Gábor felé fordult. — Elnézést… talán rosszkor jöttünk? Nem szeretnénk megzavarni egy családi találkozót.
— Dehogy! — vágta rá Júlia sietve, és éles pillantást vetett a nővérére. — Ők csak… ismerősök. Már épp indulóban vannak.
— Ismerősök? — ismételte meg Eszter halkan, és az anyjára nézett.
Mária lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha a terítőt igazgatná.
— Igen — vont vállat Júlia. — Eszter, tényleg mennetek kellene. Most mutatjuk be egymásnak a szülőket, hivatalos alkalom. Nem alkalmas az időpont.
Abban a pillanatban Eszterben összeállt a kép. A saját családja szégyelli őt. A testalkatát. A visszafogott megjelenését. Azt, hogy nem illik bele abba a gondosan felépített, „tökéletes” képbe, amit a tehetős vőlegény és annak családja elé akarnak tárni.
Ránézett Márkra. A férfi drága nadrágja zsebébe dugott kézzel állt, és kaján félmosollyal figyelte, mikor tűnik el végre az útból a kellemetlen akadály.
— Biztos, hogy hozzá akarsz menni? — szólalt meg Eszter csendesen, mégis tisztán csengő hangon. Fejével Márk felé intett. — Tényleg rábízod az életed valakire, aki még arra sem veszi a fáradságot, hogy elrejtse a rosszindulatát?
Júlia arca elvörösödött, a nyakán is felkúszott a pír.
— Hallgass! — csattant fel. — Hogy merészelsz így beszélni a vőlegényemről? Tűnjetek el innen azonnal!
Egy lépést tett Eszter felé, mintha ki akarná tessékelni, de Gábor tekintete megállította. A férfi mozdulatlanul állt, akár egy sziklafal.
— Gyerekkori barátnőm — hadarta hirtelen Júlia Márk szülei felé fordulva, kétségbeesetten próbálva menteni a helyzetet. — Régen találkoztunk, csak beugrott… Ugye, Eszter?
A hazugság arcátlan volt. Attila, Márk apja, összevonta a szemöldökét, és alaposan szemügyre vette a két nőt. A vonásaik közti hasonlóság nyilvánvaló volt, hiába a különbség az alkatukban.
— Barátnő? — csodálkozott Katalin. — Úgy tudtam, Máriának két lánya van. Már alig vártam, hogy megismerjem mindkettőt… Hiszen még arról is beszéltünk, milyen menü legyen az unokahúgnak az esküvőn, Júlia. Nem így volt?
Júlia megtorpant. A kifogásai szétestek. Eszterre nézett; a tekintetében könyörgés és gyűlölet keveredett. „Menj el. Ne tedd tönkre.”
— A nővérem — mondta végül lassan, fogai között préselve a szavakat — sajnos nem tud majd eljönni az esküvőre. Egészségügyi gondjai vannak. És… hát… a megjelenése sem megfelelő.
Eszter keserűen felnevetett.
— Értem. Egészségügyi okok — bólintott. — Nos, sok boldogságot kívánok, húgom. Csak remélem, hogy a „tökéletes” külső örökké kitart. Mert ha egyszer változik, könnyen a lomtalanításra kerülhetsz, mint egy megunt bútordarab.
Ezzel Gáborral együtt az ajtó felé fordultak.
A hátuk mögött halkan, gúnyosan füttyentett Márk.
— Hát igen… nagy szerencséje van Júliának, hogy a gének nem egyformán oszlottak el…