— Láttad ezt a meghívót? — Gábor két ujja között tartott egy vastag, dombornyomott kartonlapot, amely inkább emlékeztetett egy operajegyre, mint esküvői értesítőre. — Csak egyetlen név szerepel rajta. Máriáé.
Eszter lassan felemelte a tekintetét a rajzokkal teli albumból. Tájépítészként dolgozott, bonyolult, szinteltolásos kerteket tervezett, és épp azon törte a fejét, miként illesszen be egy japán juhart a köves, makacs talajba egy virtuális látványterven.
— Ugyan már… lehet, hogy Júlia egyszerűen spórolt a papírral — mosolygott, bár belül valami kellemetlen szúrás hasított belé. — Anya egyedül él, talán ezért kapott külön meghívót. Nekünk meg biztos küldenek egy e-mailt. Vagy felhívnak. Mégiscsak testvérek vagyunk.
— Eszter, itt szó szerint az áll: „Tisztelt Mária, örömmel várjuk Önt az ünnepségre…” és így tovább. Ha takarékoskodni akartak volna, azt írják: „A Kovács család és Mária.” De nem ezt tették. Egyetlen meghívott szerepel rajta.
Gábor letette a kártyát az asztalra. Preparátorként dolgozott múzeumoknak: állatokat állított helyre, precíz, idegtépő munka volt, amelyhez türelem és biztos kéz kellett. Most ugyanazzal az összevont szemöldökkel nézett, amellyel a kezdő gyakornokok hibáit javította ki.
— Ne dramatizálj — lépett hozzá Eszter, és megsimította a karját. — Egy hete beszéltem Júliával. Még a gyerekmenüről is szó volt. Katalinnal, a vőlegény édesanyjával megbeszéltem, hogy Lillának legyen helye a gyerekasztalnál, sőt animátort is szerveznek. Miért egyeztettem volna ilyesmiről, ha nem számítanak ránk?
— Az emberek meggondolhatják magukat — vetette ellen Gábor komoran.
— Ugyan miért tennék? Mert Lilla túl hangosan kacag? Ne légy nevetséges. Anya biztos elfelejtette átadni a mi borítékunkat. Mostanában annyira szétszórt… folyton Júlia fővárosi költözése miatt aggódik.
Gábor sóhajtva figyelte a feleségét. Szerette benne ezt a határtalan bizalmat és türelmet, mégis akadtak pillanatok, amikor legszívesebben felrázta volna. A szülés után Eszter jelentősen meghízott; a hormonok nem kegyelmeztek neki. Zavarta a külseje, ő azonban ugyanazt a nőt látta benne, akibe beleszeretett — csak lágyabbnak, melegebbnek. Mások pillantásait viszont észrevette, és egyre inkább sejtette, mi állhat a különös meghívó mögött.
— Rendben — hajolt hozzá, és homlokon csókolta. — Tegyük próbára az elképzelésedet. Szombaton elugrunk anyósomhoz, előzetes bejelentés nélkül. Legalább rákérdezünk az „elveszett” borítékra is.
A hétvége szelesen érkezett. Lillát Gábor szüleinél hagyták, hogy nyugodtan beszélhessenek. Az autóban Eszter idegesen babrálta a táskája pántját. Az a nyugtalanító, ragadós előérzet, amelyet egész héten próbált elhessegetni, újra befészkelte magát a mellkasába.
Az ajtót Mária nyitotta ki. Elegáns ruhát viselt, és a lakásból friss sütemény illata áradt — nem a hétköznapi pogácsáé, hanem valami ünnepélyesebb, gondosan elkészített desszerté.
— Eszter? Gábor? — torpant meg a küszöbön, mintha útjukat akarná állni. Az arcára fagyott a mosoly, szemében riadt fény villant. — Miért nem szóltatok, hogy jöttök?
— Szia, anya — lépett előre Eszter, és finoman félretolta, hogy beléphessen az előszobába. — Meg akartunk lepni. Vendégeket vársz? Csodás illat van.
A nappaliban ünnepi terítés fogadta őket. Fehér abrosz borította az asztalt, előkerült a kristálykészlet, amelyet csak szilveszterkor szoktak használni, és aprólékosan elkészített saláták sorakoztak üvegtálakban.
— Én… nem is… vagyis de — kapkodta a szavakat Mária, miközben idegesen lesöpört képzeletbeli morzsákat a ruhájáról. — A kolléganőim talán átugranak egy pillanatra.
— Ilyen díszlet mellett? Kristállyal? — nézett körbe kétkedve Gábor. — Csak nem ünnepel valaki?
— Senki! — vágta rá élesen, majd az órára sandított. — Figyeljetek, most mennetek kell. Azonnal. Kérlek titeket.
Eszter a szoba közepén dermedten állt.
— Anya, mi ütött beléd? Alig estünk be. A Júlia esküvőjéről akartunk beszélni. A meghívó csak neked jött, és azt hittük…
— Most nincs idő erre! — Mária már Gábor vállát próbálta az ajtó felé terelni. — Később mindent megbeszélünk. Menjetek el, kérlek!
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Határozott, türelmetlen hang töltötte be az előszobát.
Mária arca falfehérré vált; Eszter attól tartott, mindjárt összeesik.
— Gyorsan! — suttogta kétségbeesetten, és megragadta a lánya kezét. — A hálószobába! Zárkózzatok be, és maradjatok csendben. Egy hangot se, amíg nem szólok!
— Ez most komoly? — rántotta ki a kezét Eszter. — Tolvaj vagyok talán? Miért kellene bujkálnom a saját anyám lakásában?
— Eszter, kérlek! — Mária hangja remegett a félelemtől. — Ne tedd nehezebbé… most az egyszer hallgass rám.