Erika fél órán belül megérkezett.
Nóra meghallotta, ahogy elfordul a kulcs a zárban – az anyósánál volt egy másolat, Márk két éve adta oda neki, anélkül hogy erről valaha is beszélt volna a feleségével. Az ajtó lendületesen kivágódott, és Erika úgy lépett be, mintha riasztották volna valami katasztrófához. A kabátja nyitva lógott rajta, táskáját a könyökén egyensúlyozta, az arca kipirult az indulattól.
– Mégis mit képzelsz magadról? – csattant fel köszönés helyett.
Nóra a folyosón állt, egyenes háttal.
– Ezt majd mi elintézzük egymás között – felelte higgadtan.
Erika megállt előtte, és néhány másodpercig csak nézte. Olyan tekintettel, mint aki a legjobb támadási pontot keresi. Aztán belekezdett.
– Szóval kirakod a fiamat a saját otthonából. Szép. Vártál az alkalomra, mi? Átlátok rajtad, ne hidd, hogy nem. Az első perctől fogva az volt a célod, hogy magadhoz láncold, most meg, hogy meguntad, egyszerűen megszabadulnál tőle.
– Erika…
– Egy szót se! Most én beszélek. – A kezét is felemelte, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. – Mindent ő teremtett meg neked. Ezt a lakást is látod? Az ő pénze, az ő munkája. Ideköltöztél, éltél benne kényelmesen, most meg ki akarod dobni? Nem fog menni. Ez az ő lakása, az ő otthona, te pedig itt senki vagy. Érted? Senki. Inkább te pakolj össze, amíg szépen mondom.
Széles mozdulattal az ajtó felé intett, mint aki hozzászokott, hogy parancsai azonnal teljesülnek.
Nóra azonban meg sem rezdült.
Megfordult, bement a konyhába, és felvette az asztalról a mappát. Visszasétált a folyosóra. Erika ugyanott állt, még mindig a maga igazában megingathatatlan arckifejezéssel.
– Nagyon magabiztosan tessékel ki innen – mondta Nóra csendesen. – Kár, hogy a lakás az én nevemen van. Itt vannak a papírok.
Átnyújtotta a mappát.
Erika átvette. Fellapozta. Az első oldalt átfutotta, és valami megbillent az arcán. Lapozott egyet, majd még egyszer, ezúttal lassabban, mintha hibát keresne a sorok között – olyat, amit nem talált.
– Ez meg mi…? – szólalt meg végül.
A hangja már nem volt éles és parancsoló. Megváltozott.
Erika a fiához fordult. Márk a fal mellett állt – Nóra észre sem vette, mikor jött ki a szobából. Lesütött szemmel bámulta a padlót.
– Márk – mondta az anyja halkan, és ettől a halkságtól lett igazán fenyegető a hangja. – Ez micsoda?
– Anya…
– Azt kérdeztem, mi ez.
Márk felemelte a fejét. Ránézett az anyjára, aztán Nórára, majd ismét vissza.
– A lakás Nóráé. Az örökségéből vette. Én… nem javítottam ki senkit, amikor azt hitték, hogy másképp van.
Erika mozdulatlanul állt a mappával a kezében. Furcsa csend telepedett rájuk. Nem az a fajta, amikor valaki levegőt vesz egy újabb kirohanáshoz. Inkább olyan, mint amikor hirtelen kicsúszik a talaj valaki alól. Nóra látta az arcán az átrendeződést – nem megbánás volt az, inkább zavart bizonytalanság.
De ez sem tartott sokáig.
– Szóval titkolóztál – mondta Erika, és a hangjába visszaszivárgott a megszokott él. – Direkt hallgattál róla, hogy most ezzel alázz meg minket.
– Nem titkoltam semmit – válaszolta Nóra. – A fia az elejétől tudott róla. Kérdezze meg őt.
– Igaz – tette hozzá Márk halkan. – Tudtam.
– Tudtad?! – Erika hirtelen felé fordult, a mappa majdnem kicsúszott a kezéből. – Engedted, hogy én… hogy ezek a beszélgetések… végig tudtad, és nem szóltál?!
Márk nem felelt. Látszott rajta, mennyire kényelmetlen számára a helyzet. Olyan ember benyomását keltette, aki mindig másokra hagyta a döntéseket, és most először szembesül azzal, hogy neki kellene felelősséget vállalnia.
– Attól még közös vagyon – kezdte újra Erika, de már nem a korábbi lendülettel, inkább csak kapaszkodót keresve. – Házasok vagytok, tehát ami a házasság alatt…
– Nem – szakította félbe Nóra. – A lakást az örökségemből vettem, és kizárólag az én nevemen van. Ez nem számít közös szerzeménynek. Ha szeretné, kérdezzen meg egy ügyvédet is. Ugyanezt fogja mondani.
Erika szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. Úgy nézett a menyére, ahogy még soha – nem fölényesen, nem diadalittasan, hanem tanácstalanul.
– Nem rakhatod csak úgy ki a fiamat – mondta végül, és ez most inkább hangzott kérésnek, mint fenyegetésnek.
– De igen – felelte Nóra nyugodtan. – És ki is fogom. Nem azért, hogy megalázzam. Hanem mert megcsalt, és nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg. És nem fogok elmenni a saját otthonomból.
Erika még néhány pillanatig mozdulatlan maradt. Aztán a mappát óvatosan letette az előszobai komódra – nem vágta oda, nem csapta le, csak lassan elengedte, mintha attól tartana, hogy a legkisebb zaj is végképp szétzúzná azt, ami addig biztosnak tűnt az életében.