Erika ezután a fiához fordult.
– Kezdd el összepakolni a holmidat.
A hangjában nem volt már parancsoló él. Nem csattant, nem fenyegetett. Csak kimerült volt. Olyan fáradt, amilyennek Nóra még sosem hallotta.
Márk tett egy utolsó próbát. Odalépett Nórához, megállt mellette, és halkan, békülékenyen szólalt meg:
– Nóra, beszéljük meg normálisan. Tudom, hogy hibáztam. De talán még helyrehozhatjuk…
– Nem – felelte a nő tárgyilagosan. – Nincs miről beszélnünk. Inkább pakolj.
– Csak hallgass meg, kérlek…
– Márk. – Nóra ránézett, egyenesen a szemébe. – Éveken át hagytad, hogy az anyád a jelenlétedben úgy beszéljen rólam, mintha semmit sem érnék. Egyetlen egyszer sem állítottad le. Most ne várd, hogy hirtelen más szavakat halljak tőled.
A férfi nem válaszolt. A szavak elhaltak benne.
Körülbelül egy órán át tartott, mire összeszedte a holmiját. Nóra ezalatt a konyhában ült egy csésze teával, amely rég kihűlt, de nem törődött vele. Az ablakon át bámulta az utcát, mintha ott keresne kapaszkodót. Erika a folyosón várakozott, feltűnően csendben. Ez a hallgatás szinte szokatlan volt tőle. Időnként Nóra hallotta, hogy halkan beszél a fiához a szobában, de nem figyelt a szavakra. Nem érdekelte.
Amikor Márk két táskával a kezében megjelent a konyhaajtóban, egy pillanatra megállt.
– Hívlak majd – mondta bizonytalanul.
– Felesleges – érkezett a válasz anélkül, hogy Nóra megfordult volna.
Az ajtó bezárult.
Még néhány percig mozdulatlanul ült, aztán felállt. A hideg teát a mosogatóba öntötte, frisset készített magának. Átment a nappaliba, az ablakhoz lépett. Lent, a bejárat előtt látta Márkot a táskákkal, mellette Erikát. Az asszony magyarázott valamit, a fia bólintott. Aztán elindultak az autó felé, beszálltak, és a kocsi lassan elhajtott.
Nóra elfordult az ablaktól.
A lakásban csend lett. Nem nyomasztó, nem üres – egyszerűen csend. Olyan, mint amikor egy állandó, alig észrevehető zúgás hirtelen megszűnik. Végigsétált a szobákon, megigazította a kanapén a párnát, felvette az éjjeliszekrényről azt a poharat, amit Márk ott felejtett, és a szárítóra tette. Aztán visszament a konyhába.
Másnap felhívott egy ügyvédi irodát, és időpontot kért, hogy a válást hivatalosan, minél gördülékenyebben elindítsa. A jogász nyugodt, tapasztalt férfi volt, aki felesleges kérdések nélkül végighallgatta, majd közölte: az ügy egyszerű. A lakás nem számít közös szerzeménynek, így nincs mit megosztani.
– Van bármi közös hitel, autó? – érdeklődött.
– Az autó az övé. A házasság alatt vette, de a kölcsönt is ő fizette. Nem tartok rá igényt.
– Ésszerű döntés – bólintott az ügyvéd, és kitöltötte a szükséges iratokat.
Márk az első héten többször telefonált. Nóra nem vette fel. Később üzenetet írt: „Szeretnék még néhány dolgot elvinni.” A nő röviden válaszolt: „Írd meg, mikor jössz, itthon leszek.” Szombat délelőtt érkezett. Összeszedte a maradék könyveit, néhány szerszámot, egy zacskónyi ruhát. Alig váltottak szót. Nóra felajánlotta, hogy készít teát, de visszautasította. Amikor az ajtóban megállt, mielőtt kilépett volna, visszafordult.
– Nem bánod meg? – kérdezte.
Nóra elgondolkodott. Nem a válaszon – az készen állt benne. Inkább azon, mi rejtőzik a kérdés mögött. Talán remény. Talán csak annak a vágya, hogy azt hallja: még nincs minden elveszve.
– Nem – mondta végül. – Nem bánom.
Márk elment.
Erika nem kereste többé. Nóra nem is számított rá, és nem érzett emiatt hiányt. Az anyósa azok közé tartozott, akik nem békülni szoktak, hanem sértetten elvonulni, és abban a sértettségben megmaradni. Beismerni bármit túl nagy teher lett volna számára. Nóra ezt tudomásul vette, harag nélkül.
A válás csendben zajlott le. Márk egyetlen ponton sem vitatkozott. Talán megszólalt benne a lelkiismeret. Talán Erika világosította fel arról, milyen esélyei lennének, ha egy idegen tulajdonú lakásért pereskedne. Nóra nem kutatta az okokat.
Amikor kézhez kapta a jogerős papírokat, besétált a közeli kávézóba. Rendelt egy nagy cappuccinót, és az ablak mellé ült. Nézte az utcát: emberek siettek, mások ráérősen haladtak, egy fiatal anya babakocsit tolt, egy férfi bozontos kutyát vezetett pórázon. Hétköznapi jelenetek. A csésze melege átjárta a tenyerét, és ráébredt, hogy valamit érez, amit régóta nem: nyugalmat. Nem felszabadult örömöt, nem diadalt. Csak csendes, szilárd békét. Mintha hosszú ideig cipelt volna egy súlyt, amelyet most végre letett.
Nem szőtt grandiózus terveket. Talán nyáron elutazik a tengerhez – évek óta halogatta. Talán felújítja a folyosót, amit már két esztendeje tervezgetett. Vagy egyszerűen csak él majd ebben a lakásban, a saját ritmusában, idegen hangok nélkül, amelyek megmondják, ki is ő valójában.
Ilona nagymamája egyszer azt mondta neki: „Legyen egy saját sarkod, ahol nem tartozol senkinek semmivel.”
Most értette meg igazán, milyen pontosak voltak ezek a szavak.