Erika fejében Nóra legfeljebb díszlet volt ebben a gondosan felépített világban – egy jelentéktelen szereplő, akinek érthetetlen módon „ölébe hullott” egy olyan férj, mint az ő fia.
Egy alkalommal Nóra nem kerülgette tovább a témát, hanem egyenesen rákérdezett Márknál:
– Tisztában vagy vele, miket mond rólam anyád, amikor ott ülsz mellette? Hallod egyáltalán?
Márk fel sem pillantott a telefonjából.
– Tudod, milyen… kicsit különös. Mindent a szívedre veszel.
– Azt állítja, hogy nélküled senki vagyok.
– Ugyan már, Nóra, nem szó szerint érti.
Nóra hosszan nézte. Nem dühösen, inkább fáradtan. Aztán szó nélkül felállt, és kiment a konyhába. Nem azért szakadt félbe a beszélgetés, mert kifogyott volna az érvekből, hanem mert rájött: teljesen fölösleges beszélni. Márk nem ott áll, ahol kellene.
Attól a naptól kezdve nem számított arra, hogy a férje majd megvédi. Nem volt ebben dráma, sem hangos elhatározás. Egyszerűen csak elengedte a reményt, mint amikor az ember rájön, hogy a busz már nem jön, és nincs értelme tovább ácsorogni a megállóban. Továbbra is ellátta a háztartást, vacsorát főzött, udvariasan mosolygott a közös családi estéken. Minden ment a maga megszokott medrében, mintha semmi sem változott volna. Csak éppen nem engedte, hogy túl mélyre nézzen a felszín alá.
Pedig odabent lassan gyűlt valami.
Márk egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén. Először hetente egyszer csúszott meg, aztán kétszer, végül szinte minden nap. Tízkor, tizenegykor ért haza, egyszer majdnem éjfélkor. A kérdésekre rövid válaszok érkeztek: „határidős projekt”, „fontos ügyfél”, „elhúzódó értekezlet”. Nóra nem rendezett jeleneteket. Megkérdezte, meghallgatta, bólintott. Ugyanakkor feltűnt neki, hogy a telefonja mind gyakrabban kijelzővel lefelé hever az asztalon, hogy még a fürdőszobába is magával viszi, és néha olyan arckifejezéssel mosolyog a képernyőre, amilyet otthon már régen nem látott.
Egy este véletlenül a konyhaasztalon felejtette a készüléket. Csak átsétált a nappaliba, a telefon ott maradt. Nóra nem készült kutakodni. A tűzhely mellett állt, levest kavargatott, amikor a kijelző felvillant egy beérkező üzenettől. Ösztönösen odakapta a fejét, ahogy az ember minden váratlan hangra reagál. Meglátta a nevet. Látta az értesítésben megjelenő első néhány szót.
Ennyi elég volt.
Nem nyúlt a telefonhoz. Nem görgetett tovább. Lejjebb vette a lángot a fazék alatt, megtörölte a kezét, és bement a nappaliba. Márk a kanapén ült, laptop az ölében. Nóra letelepedett mellé, anélkül hogy bármit mondott volna. Figyelte, ahogy görget a képernyőn, ahogy a tarkóját vakarja, ahogy ásít egyet. Egy átlagos este. Egy átlagos férj. Csakhogy benne közben minden a helyére kattant – higgadtan, zajtalanul, mint amikor a dominók egymás után dőlnek el.
Nem sírt. Ez meglepte. Azt hitte, könnyek jönnek majd, de nem jöttek. Inkább valami jeges tisztaság telepedett rá.
Az éjszakát szinte végig ébren töltötte. A plafont nézte, gondolatok cikáztak benne. Nem az járt a fejében, kivel csalja meg Márk, és mióta – ez most furcsa módon másodlagosnak tűnt. Inkább az foglalkoztatta, hány éven át hallgatott, alkalmazkodott, nyelt le mondatokat. Hányszor várta, hogy a férje mellé álljon, és hányszor maradt egyedül. Arra is gondolt, hogy másnap Erika valószínűleg beállít majd, kritizálja a függönyt vagy a levest, Márk pedig ismét csendben marad, és minden megy tovább ugyanabban a körben.
Nem. Most nem.
Reggel a szokottnál korábban kelt. Kávét főzött, majd kihúzta a komód fiókját, és kivett belőle egy iratokat tartalmazó mappát. Azonnal megtalálta, mintha mindig is tudta volna, pontosan hol van. Az asztal szélére tette, és leült várni.
Márk nyolc körül botorkált ki a konyhába, még álmosan, a vízforraló felé nyúlva.
– Beszélnünk kell – mondta Nóra.
A férfi megfordult. A tekintete a mappára siklott, majd vissza rá.
– Mi történt?
– Láttam az üzenetet tegnap este. Amikor itt hagytad a telefonodat.
Csend ereszkedett közéjük. Márk lassan letette a bögrét.
– Nóra…
– Ne – szakította félbe nyugodtan. – Nem kérek magyarázatot. Nem akarom hallani. Azt szeretném, ha összepakolnál, és elmennél.
– Várj, ezt most komolyan mondod? – lépett közelebb, hangja könyörgővé vált. – Ez nem az, aminek gondolod, én csak…
– Márk. – Nóra ránézett, és a tekintetében volt valami végérvényes, amitől a férfi elhallgatott. – Ma menj el. Kérlek.
Ott állt a konyha közepén, tanácstalanul. Nem tűnt színjátéknak a zavara. Talán az évek alatt hozzászokott, hogy Nóra mindent eltűr, enged, végül hallgat. Bármi történjen, csend lesz a vége. Most viszont nem kapott könnyeket, sem kiabálást – csak egy nyugodt, rendíthetetlen pillantást és egy egyértelmű kérést.
Végül bement a hálószobába. Hallatszott, ahogy kinyílik a szekrény, ahogy vállfák csörrennek, fiókok csúsznak ki. Aztán rövid csönd következett. Később kilépett a szobából, már telefonnal a fülén, és halkan, szinte suttogva beszélt valakivel. Nóra nem figyelt oda. Elmosta a bögréket, áttörölte az asztalt, rendbe tette a konyhát.
Erika.