Nóra soha, senkinek nem részletezte, milyen úton került hozzá az a lakás. Nem szerénységből hallgatott róla, és nem is büszkeségből – egyszerűen nem látta értelmét magyarázkodni. Háromszobás otthon volt, egy új építésű ház hetedik emeletén, csendes környéken, az ablakai egy parkosított térre néztek. A nagymamája, Ilona, hosszú és küzdelmes életet élt végig; takarékoskodott, félretett, mindent gondosan megőrzött. Nem sokkal a halála előtt egyenesen az unokájához fordult: „A pénzt neked adom. Nem a családnak, nem az anyádnak, hanem neked. Vegyél belőle saját otthont, hogy soha senkinek ne tartozz hálával.”
Nóra akkoriban épp csak összeházasodott Márkkal, a friss házasság első hónapjainak mámorában úszott, így a nagymama szavai idegenül csendültek abban az örömteli időszakban. Mégis megfogadta a tanácsot. A lakást kizárólag a saját nevére íratta, különvagyonként. A papírokat elzárta a komód fiókjába, és idővel szinte el is feledkezett róluk.
Márk tudott mindenről. Jelen volt az adásvételnél, aláírta a hozzájárulást férjként, noha erre jogilag nem is lett volna szükség, hiszen az ingatlan örökségből származó pénzből került megvásárlásra. Nóra nem titkolózott, elé tette az összes iratot, nyíltan, mellékgondolat nélkül. Akkor még fel sem merült benne, hogy ennek valaha jelentősége lehet. Fiatalok voltak, szerelmesek, és a lakás egyszerűen közös otthonnak tűnt – nem tulajdoni kérdésnek.
Azt, hogy Márk hagyja másoknak másként hinni, csak jóval később vette észre.
Először a szomszéd ejtett el egy félmondatot a lépcsőházban: „Igazán szerencsés vagy, hogy a férjed ilyen lakást vett nektek.” Nóra már nyitotta volna a száját, hogy pontosítson, de Márk mellette elégedetten bólintott, mintha természetes lenne az elismerés. Ő pedig hallgatott. Később ugyanez a történet visszaköszönt egy baráti születésnapon, majd egy családi vacsorán is. Lassan kialakult egy kimondatlan legenda: mintha Márk dolgozott volna meg érte, ő választotta volna ki, ő fizette volna ki. Nóra nem javította ki senkit. Talán hiba volt.
Erika, Márk édesanyja, szinte az első naptól jelen volt a közös életükben. Olyan volt, mint a huzat, amely ellen hiába csukják be az ablakot. Mindössze húsz percre lakott tőlük, és bejelentés nélkül állított be, amikor kedve tartotta. Nóra többször próbálta finoman jelezni a férjének, hogy jólesne némi előzetes egyeztetés. Márk vállat vont: „Ugyan, ő az anyám. Mi ebben a különös?”
Erika testes, harsány asszony volt, akiből áradt az a fajta magabiztosság, amelynek nincs szüksége bizonyítékokra. Úgy lépett be a lakásba, mintha az is hozzá tartozna: levetette a kabátját, felakasztotta, egyenesen a konyhába ment, felnyitotta a hűtőt, és kommentálta a látottakat. „Már megint készételek?”, „Ez a leves túl híg”, „Más függönyt kellett volna választani, ezek egyáltalán nem szépek.” Az első hónapokban Nóra mosolyogva tűrt. Később már csak csendben maradt. Aztán eljutott oda, hogy röviden, udvariasan, de határozottan válaszoljon.
Ekkor Erika eldöntötte, hogy a menye tiszteletlen.
— Hallottad, mit felelt nekem? — kezdte rendre a panaszáradatot, amikor Márk hazaért. — Én normálisan szólok hozzá, ő pedig…
— Anya, most meg mi történt? — sóhajtott a férfi.
— Figyelj ide! Csak annyit mondtam, hogy a konyhát gyakrabban kellene rendbe tenni, mire ő közli: „Köszönöm, megoldom.” De milyen hangnemben!
Nóra az ajtófélfának támaszkodva állt, és pontosan tudta, hogy a hangja egyenletes volt. Talán épp ez bosszantotta Erikát: nem kapott sem alázatos hallgatást, sem magyarázkodást. A nyugodt válasz jobban ingerelte, mintha kiabálás lett volna.
— Márk, szólj rá! — követelte az anya.
Márk szólt is, de sosem úgy, ahogy Nóra várta volna. „Ne vedd ennyire a szívedre, anya csak aggódik.” Vagy: „Nem kell így reagálni, nem rossz szándék vezérli.” Nóra minden alkalommal abban reménykedett, hogy egyszer mellé áll, megvédi, vagy legalább kimondja: ők ketten egy család. Ez azonban elmaradt. Márk következetesen a semlegességet választotta – olyannyira, hogy az már nem tűnt véletlennek.
Idővel Erika teljesen otthonosan mozgott náluk. Egy mondata újra és újra visszatért: „Márk nélkül semmid sem lenne.” Eleinte csak célzás volt, később kijelentés, végül megkérdőjelezhetetlen igazságként hangzott el. Kimondta a fia előtt, vendégek társaságában, sőt néha minden előzmény nélkül is, mintha pecsétet ütne a beszélgetésre.
Nóra egy kisebb építőipari cégnél dolgozott könyvelőként, havi hetvenezer forint körüli fizetéssel. Rendszeresen állta a rá eső költségeket, soha nem kért segítséget senkitől. A számok, a tények azonban ebben a történetben nem sokat számítottak. Erika egy olyan valóságban élt, amelyet maga alakított ki, és abban a világban Nóra csupán mellékszereplő volt, akinek indokolatlanul nagy szerencséje akadt a férjével.