Márk arca hirtelen elsápadt, és döbbenten az anyjára nézett.
– Anya, mondd ki, hogy nálad van a pénz… – suttogta, de a tárgyalóteremben olyan csönd lett, hogy mindenki tisztán hallotta a szavait. – Kérlek, mondd, hogy nálad őrizted, ahogy megbeszéltük.
Erzsébet villámgyorsan felé fordult.
– Miféle pénzről beszélsz? – kérdezte élesen, úgy, hogy az egész terem visszhangzott tőle. – Miről hadoválsz, Márk? Milyen összeget adtál te nekem? Három évig nálam laktál, etettelek, egy fillért sem kértem tőled! Sőt, még én viseltem el téged meg azt a nőt is! Te beszélsz itt pénzről? Mindent elherdáltál!
– Anya! – Márk felugrott, megfeledkezve a bíróról is. – Megállapodtunk! Te mondtad, hogy ez az én tartalékom!
– Soha nem mondtam ilyet! – vágta rá Erzsébet. Látta, hogy a bíró tekintete gyanakvóan rajta időzik, és az önvédelmi ösztön erősebbnek bizonyult benne, mint az anyai lojalitás. – Hazudik, bíró asszony! Szerencsejátékra szórta el a pénzt, automatákba dobálta! Nem volt semmiféle megtakarítás!
Márk mozdulatlanná dermedt. Tágra nyílt szemmel bámulta az anyját. Anna pontosan látta azt a pillanatot, amikor a férfi felfogta, mi történt: az édesanyja a bíróság előtt kijelentette, hogy közös félretett pénz nem létezett. Ez pedig azt jelentette, hogy az az ötszázezer forintos hitel, amelyet Anna Levente műtétére vett fel, jogilag közös adósságnak minősül.
– De… te azt mondtad… – roskadt vissza Márk a padra.
– Nincs „de” – szólalt meg hűvösen a bíró. – Mivel az alperes állítása szerint nem történt pénzátadás, és ennek ellenkezőjére nincs bizonyíték, a kölcsön a házasság alatt keletkezett közös kötelezettségnek számít. Az alperes köteles a havi törlesztőrészlet ötven százalékát megfizetni.
Márk lassan az anyja felé fordította a fejét. Erzsébet rá sem nézett. Az ablak irányába bámult, és idegesen igazgatta a táskáját – azt a táskát, amelyben reményei szerint már semmi sem utalt a közös machinációjukra.
Anna csendben összerendezte az iratait, és visszacsúsztatta őket a mappába. Nem érzett diadalt, inkább valamiféle józan elégtételt. Az a gépezet, amely éveken át szívta el a fia jövőjét, most saját magát zúzta szét.
Elsőként lépett ki a tárgyalóteremből. A folyosón megállt egy pillanatra, amikor a zsebében megremegett a telefonja. Üzenet érkezett a klinikáról: a rehabilitációra befizetett előleg rendben megérkezett.
Nem fordult vissza akkor sem, amikor mögötte kivágódott az ajtó, és Márk dühödten megragadta Erzsébet kabátujját, hevesen magyarázva valamit az arcába. Anna csak beszállt az autójába, és Leventéhez indult.
Ön mit tett volna, ha kiderül, hogy a közös megtakarítás a saját anyósa zsebébe vándorol? És helyesen döntött-e Anna, amikor könyörtelenül kettéosztotta a hitel terhét?