— …öt évig fog itt élni?! — csattant fel újra Eszter, és a kérdés ott vibrált a levegőben, mint egy elpattant húr hangja.
Gábor ösztönösen hátrált egy lépést, mintha valóban arcul ütötték volna. Az arcára kiült a döbbenet; nem tudta hova tenni ezt a metsző, jeges indulatot. Az ő fejében a dolgok mindig világos rend szerint működtek: ha Ilona mondott valamit, annak oka volt. Számára ebben nem létezett ellentmondás.
— Eszter, mi ütött beléd? Csillapodj le — hebegte, miközben lassan a konyhaajtó irányába húzódott, mintha ösztönösen menekülőutat keresne. — Ez most nem anyáról szól. Nóráról beszélünk. A húgomról. Egy család vagyunk, természetes, hogy segítünk egymásnak. Ő nem valami idegen albérlő.
Eszter szája sarkában keserű mosoly villant. Nem válaszolt azonnal. Visszafordult a pulthoz, felvette a kést, és folytatta a hagyma aprítását. A mozdulatai azonban már nem voltak egyenletesek: minden vágás keményen, feszesen csattant a deszkán, a penge szinte dühösen szelte a zöldséget hajszálvékony darabokra.
— Család? — ismételte halkan. — Az én bátyám akkor micsoda? Ő nem számít annak? Vagy az ő rokonsága más kategória? — A hangja nem emelkedett fel, mégis minden szó pontosan talált. — Akkor te magad idézted Ilona érveit. Hogy szükségünk van a nyugalmunkra. Hogy az otthonunk a mi erődünk. Mondd csak, mi változott egyetlen hónap alatt? Új fejezetet írt az anyád a „családi szabályzatba”?
— Nem írt semmit! Egyszerűen más a helyzet! — vágott vissza Gábor ingerülten. Látszott rajta, hogy sarokba szorítva érzi magát, és kétségbeesetten keres valami kapaszkodót. — Márk felnőtt férfi, boldogul egyedül. Nóra még fiatal lány. Anya félti. Azt szeretné, ha szem előtt lenne. A mi felügyeletünk alatt.
— A tiéd alatt — javította ki Eszter szárazon, és a felaprított hagymát a serpenyőbe söpörte. Az olaj hangosan sercegett, mintha visszhangozná a feszültséget. — Úgy beszélsz, mintha ez kizárólag a te házad lenne. Mintha az én szavam mellékes volna. Emlékszel, amikor Ilona döntötte el, melyik kanapét vegyük meg, mert az általam választott „túl világos és kényes”? Vagy amikor lebeszélt a hegyi túránkról, mert szerinte veszélyes az évszak, és inkább az ő telkére kellett mennünk gazolni?
Minden felidézett eset újabb ütésként csattant. Gábor arca megfeszült. Pontosan tudta, miről beszél Eszter. Emlékezett, hogyan győzködte a feleségét, hogyan adta tovább Ilona szavait változtatás nélkül, meggyőződéssel, hogy abban valódi tapasztalat és gondoskodás rejlik.
— Ő csak tanácsokat ad… Több élettapasztalata van… — a hangja már nem volt olyan határozott.
— Nem tanácsot adott, Gábor. Döntött. Te pedig végrehajtottad — fordult felé Eszter, és a konyhapultnak támaszkodott. A tekintete higgadt volt, szinte hideg, és éppen ettől vált nyugtalanítóvá. — Elegem van abból, hogy a mi életünket telefonon keresztül irányítják. Elegem van abból, hogy az ő véleménye mindig előrébb való, mint az enyém. Mint a mi közös döntésünk.
Gábor látta, hogy érvei sorra omlanak össze. Végső menedékként a sértettséghez nyúlt. Kihúzta magát, és a hangjába vádló él költözött.
— Szóval erről van szó. Te sosem tisztelted igazán anyát. Mindig volt benned valami ellenérzés. Most pedig találtál egy alkalmat, hogy kimutasd. Ő csak jót akar, te meg…
— Pontosan annyi tiszteletet kap, amennyit ő tanúsít a mi otthonunk iránt — vágott közbe Eszter élesen. — Úgy viselkedik, mintha ez is az ő területe lenne, ahol ő szabja meg a rendet. Ideje tisztázni: ez a mi házunk. Nem az övé. És ebben a házban mi hozunk szabályokat. Figyelj rám: Nóra nem költözik ide. Erről nincs alku.
A kimondott mondat végérvényesen lezárta a vitát — legalábbis Eszter részéről. Gábor arca eltorzult. Az ultimátum, amely ilyen nyugodt, megkérdőjelezhetetlen hangon hangzott el, teljesen váratlanul érte. Hozzászokott, hogy néhány kör vita után Eszter végül beadja a derekát, és elfogadja az érveit — főként, ha azok mögött Ilona tekintélye állt. Most azonban nem a régi, engedékeny felesége állt előtte, hanem valaki más: egy határozott, kérlelhetetlen nő, aki nem hátrál.
— Te… te nem határozhatsz így egyedül! — kapott levegő után, érezve, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.