— Ez az otthonom is! — tört ki végül Gáborból, mintha valóban meginogna alatta a padló. — És Nóra a testvérem!
Eszter lassan elzárta a gázt, majd a serpenyőt félrehúzta a főzőlapról. Mozdulatai kimértek és higgadtak voltak, már-már zavarba ejtően fegyelmezettek.
— A testvéred kivehet egy garzont. Vagy bérelhet egy szobát. Beköltözhet kollégiumba is, ahogy diákok ezrei teszik minden évben — felelte tárgyilagosan. — Az elején támogathatjuk anyagilag. De ide nem költözik be.
A férfi érvei — családi kötelesség, vérségi kötelék, egymás segítése — sorra lepattantak róla, mintha üvegből lenne. Amikor rádöbbent, hogy semmi sem hat, előhúzta a jól bevált adut. Zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, és úgy tartotta a kezében, mint valami döntő fegyvert, amellyel eddig minden vitát megnyert.
— Rendben. Ha velem nem értesz szót… — pillantása kihívó volt, miközben gyorsan kikereste a megfelelő nevet a névjegyzékben. — Felhívom anyát. Ő majd helyreteszi ezt az egészet. Elmagyarázza neked, mekkorát tévedsz, és mennyire tiszteletlen vagy.
Arra számított, hogy Eszter kiborul, talán kitépi a kezéből a készüléket, vagy sírni kezd. Ehelyett a nő csak enyhén felvonta a szemöldökét, karba tette a kezét, és a falnak támaszkodott.
— Nyugodtan. Hívd fel — mondta csendesen. — Kíváncsi vagyok, mit fog mondani.
Semmi remegés nem volt a hangjában. Ez a nyugalom jobban nyugtalanította Gábort, mint bármilyen kiabálás.
Már nem hátrálhatott ki. Rányomott a hívásra, és a füléhez emelte a telefont.
— Szia, anya… Igen, minden oké… majdnem — vetett egy sértett pillantást Eszterre. — Elmondtam neki Nórát… Persze, hogy örülnie kellett volna. De képzeld, teljesen kiakadt. Azt mondja, nem engedi, hogy ideköltözzön. Igen, komolyan. Szerinte nincs jogod beleszólni, ki lakik a mi házunkban… Pontosan ezt mondta. Próbálok vele beszélni, de meg sem hallgat…
Hallgatta a vonal túlsó végéről érkező, egyre hevesebb hangot. Időnként bólogatott, arca fokozatosan kisimult. A bizonytalanság helyét lassan visszafoglalta az a régi, ismerős magabiztosság. Már nem egy férj állt a konyhában, hanem valaki, aki mögött ott sorakozik a családi tekintély.
— Igen… én is így látom… Rendben, anya — zárta le végül, majd elégedett arckifejezéssel Eszter felé nyújtotta a telefont. — Beszélni akar veled.
Eszter gondolkodás nélkül elvette a készüléket. Tartása változatlan maradt, egyenes és nyugodt.
— Jó napot, Ilona — szólalt meg udvariasan. A hangja kifogástalanul korrekt volt, de a hűvössége szinte tapintható.
Némán végighallgatta a túloldalról áradó szemrehányásokat. Gábor feszült figyelemmel leste az arcát, várva, mikor reped meg a magabiztosság. De Eszter arca rezzenéstelen maradt.
— Úgy hallottam, Nóra már össze is csomagolt — szakította félbe végül az anyósa szóáradatát. — Akkor talán érdemes lenne kipakolni is.
Kis szünetet tartott, hogy a másik oldalon leülepedjenek a szavai.
— Nem, Ilona, nem ért félre — folytatta ugyanolyan nyugodt, már-már metszően udvarias hangon. — A lánya nem költözik az én otthonomba. Egyetlen napra sem. Ez végleges döntés. Viszontlátásra.
Azzal bontotta a vonalat, majd visszaadta a telefont.
Gábor dermedten állt. Az arcán ülő magabiztos mosoly előbb zavart grimaszba, majd őszinte döbbenetbe torzult. Az a világ, amelyben egy anyai telefonhívás minden konfliktust elsimított, most szemmel láthatóan megingott.
Lassan leeresztette a kezét, benne a készülékkel, és úgy nézett Eszterre, mintha idegent látna. Mintha az a nő, akivel öt éve együtt él, csupán álarc lett volna, amely mögött valaki más rejtőzött. Tekintetében nemcsak a meglepetés tükröződött, hanem egyfajta gyermeki tanácstalanság is. Az a rendszere, amelyben az anyja szava volt a végső ítélet, egy félperces beszélgetés alatt repedéseket kapott, majd darabokra hullott.
— Te… ezt hogy képzelted? — kérdezte végül alig hallhatóan. Hangja erőtlen volt, mintha saját hitének romjai alól próbálna megszólalni.