Gábor, aki pontosan tudta, mennyit köszönhet az egyedül felnevelő édesanyjának, újra és újra visszakozott. Ahelyett hogy határt húzott volna, inkább Nórát kérlelte.
– Kérlek, szerelmem, viseld el még egy darabig. Találok megoldást, ígérem – suttogta neki minden alkalommal.
A közös vacsorák váltak a legkínzóbbá. Mónika úgy foglalt helyet az asztalnál, mintha egy ételkritikus lenne, akinek selejt fogást szolgáltak fel. Hosszasan piszkálta az ételt, megszagolta, forgatta, majd ünnepélyes arccal kihirdette az ítéletet.
– Ezt is elsóztad. Mondd csak, egyáltalán van ízlelésed? Vagy szándékosan akarsz ártani nekünk?
Egy alkalommal Nóra fél napját a konyhában töltötte, hogy egy különleges, töltött húsételt készítsen egy drága gasztromagazin receptje alapján. Abban reménykedett, talán most végre elismerő szót kap.
Az anyósa levágott egy apró darabot, lassan megrágta, arca rezzenéstelen maradt, majd félretolta a tányért.
– Rágós, mint a cipőtalp. Élvezhetetlen. Honnan szedted ezt a receptet? Valami filléres újságból?
Nóra mellkasában akkor pattant el valami. Olyan erővel szorította a villát, hogy az megroppant a kezében. Egyetlen pillanat választotta el attól, hogy mindent kiöntsön magából. De amikor meglátta Gábor rémült tekintetét, lenyelte a szavakat. Megint. Érte.
Aznap este, amikor végre kettesben maradtak, Gábor szorosabban ölelte, mint máskor.
– Mindent hallottam. Sajnálom – mondta halkan.
– Gábor, ez felemészt engem – suttogta Nóra, arcát a férfi vállába fúrva. – Nem bírom tovább.
– Tudom. Az én gyengeségem az oka. De véget vetek ennek. Holnap pontot teszek a végére.
A fordulópont Gábor születésnapján érkezett el. Nóra minden sérelem ellenére kis ünnepséget szervezett. Megsütötte a férje kedvenc tortáját, és meghívta a legközelebbi barátokat.
Az este eleinte meghitt volt, nevetéssel és jókedvvel teli. Mónika azonban úgy viselkedett, mintha a reflektorfény kizárólag őt illetné. Folyton félbeszakította Nórát, elütötte a szavait.
– Ugyan már, te mit tudsz erről – legyintett, amikor Nóra hozzászólt egy kortárs művészetről szóló beszélgetéshez. – A te világod a fazekaknál kezdődik és ott is ér véget.
Amikor a torta az asztalra került, és a vendégek elismerően dicsérték a külsejét, Mónika gúnyosan felnevetett.
– Ugyan, biztosan cukrászdából hozta. Ő ilyet nem tudna készíteni.
Gábor arca lángba borult. Lassan felállt.
– Elég volt, anya.
De Mónikát már nem lehetett megállítani. Jeges tekintettel végigmérte Nórát, majd kimondta azt a mondatot, amely mindent végleg összetört.
– Hiába próbálsz többnek látszani. Mindannyian tudjuk, hogy csak rátapadtál a fiamra. Egy élősködő vagy, aki ügyesen kapaszkodott fel.
A szobára dermedt csend telepedett. A vendégek feszengve néztek maguk elé. Nóra lassan felállt. Az arca nyugodt maradt, szinte szenvtelen.
Nem Mónikára nézett, hanem a férjére. A tekintetében ott volt a fájdalom, a kimerültség és egy kimondatlan döntés súlya.
Gábor mindent megértett abból az egy pillantásból.
– Elmegyünk – mondta halkan, de megkérdőjelezhetetlen határozottsággal.