– Egy nincstelen vagy, és mostantól engem szolgálsz – vetette oda gúnyosan az anyós, mit sem sejtve, hogy egyszer még saját szavai csapnak vissza rá.
– Nos, hát megérkeztünk – jegyezte meg Mónika, amikor belépett fia frissen kibérelt lakásába. Tekintete megvetően siklott végig a szűk előszobán. – Ebben az egérlyukban terveztek élni?
Nóra, Gábor újdonsült felesége, halvány mosollyal átvette tőle a súlyos bőröndöt.
– Készítettünk önnek egy külön szobát, Mónika – mondta udvariasan.
– Szobát? – horkant fel az asszony, majd végigsimított az egyik komód tetején, mintha koszt keresne. – A kettő közül az egyiket? Igazán nagyvonalúak vagytok. És te, kedvesem, tisztában vagy vele, hol a helyed? Gábor előtt komoly jövő áll, te pedig… – végigmérte a lányt tetőtől talpig – …semmiből jöttél.
Aztán hideg hangon hozzátette:
– Jegyezd meg: nincs semmid. Mostantól nekem és a fiamnak tartozol szolgálattal.
Nóra gyomra összeszorult, de nem szólt vissza. Oldalra pillantott, és látta, hogy Gábor arca elsápad.
– Anya, kérlek… – próbálkozott halkan.
– Mit kérsz? Csak az igazat mondom! – csattant fel Mónika. – Egy nőnek tudnia kell, meddig ér a takarója. Főleg akkor, ha egyetlen fillérje sincs.
Nóra hallgatott. Egyetlen mondattal megcáfolhatta volna az egészet, mégsem tette. Szerette Gábort – ez mindennél fontosabb volt.
A férfi tudott róla, hogy a lány szülei hagytak rá némi örökséget, amelyből kényelmesen megélhet, és nem kell irodai állást vállalnia; befektetésekből biztosította a jövedelmét. Ám annak valódi mértékéről Gábornak sem volt pontos képe.
Nóra szándékosan nem beszélt a vagyonáról. Gyerekkorát magányosan töltötte egy elit bentlakásos intézet falai között, ahol nem őt, hanem a milliók örökösnőjét látták benne. Szívből vágyott rá, hogy egyszer valaki önmagáért szeresse. Gábor így tett. Ez adott értelmet mindennek.
A következő hónapok azonban lassú, kifinomult gyötrelemmé váltak számára.
Mónika nem csupán rosszalló megjegyzéseket tett – hadjáratot indított. Minden mozdulata azt szolgálta, hogy bebizonyítsa: a menye értéktelen, és nem méltó a fiához.
A napok ellenőrzéssel kezdődtek. Az asszony hófehér köntösben járta körbe a lakást, mint egy főorvos viziten, és láthatatlan hibák után kutatott.
– Itt nézd csak – bökött rá egy képkeret szélére. – És ott is. Fogsz te valaha port törölni, vagy azt hiszed, magától eltűnik?
Nóra szó nélkül ragadott törlőrongyot, és letisztította a már amúgy is makulátlan felületet. Gábor többször is próbált édesanyjával beszélni.
– Anya, Nóra a feleségem. Kérlek, hagyd abba ezt – kérlelte.
A beszélgetések rendre ugyanabba torkolltak. Mónika a mellkasához kapott, vérnyomására panaszkodott, és könnyek között azt hajtogatta, hogy „ez a lány” elszakítja tőle a fiát, és tönkreteszi a családot.
Gábor őrlődött. Féltette az anyját, aki valóban egyedül nevelte fel, és sok áldozatot hozott érte, ezért minden alkalommal meghátrált – még akkor is, amikor látta, mennyit szenved Nóra a kimondott és kimondatlan vádaktól.