— …hogy minden világos és egyszerű.
Erika hangja bizonytalanul csengett, de gyorsan összeszedte magát.
— Azt mondta, egy fiatal családnak ez nem akadály. A lényeg az elszántság. Később pedig, ha úgy adódik, a házat akár drágábban is el lehet adni.
— És ha nem tudjuk fizetni? Akkor mi történik? — kérdezte Lilla halkan, de élesen.
— Megoldjuk! — vágta rá Márk túl gyorsan. — Lilla, ne légy már ennyire… önző! Anya egész életében egy normális házról álmodott!
Az „önző” szó úgy csattant, mintha arcul ütötték volna. Lilla lassan a férjére emelte a tekintetét.
— Önző? Azért, mert nem akarom eladni a szüleim lakását más álmának finanszírozására?
— Nem „más”, hanem a családé! — tiltakozott Márk. — Férj és feleség vagyunk!
— Akkor miért nélkülem döntöttetek? — fonta össze a karját Lilla. — Miért mindig utólag értesülök?
Erika felállt, közelebb lépett hozzá, és lágyabb hangra váltott.
— Lillácskám, értem, hogy felkavart a dolog. De gondolj bele, milyen lehetőség ez! A gyerekek kertben játszhatnak, tiszta levegőn nőnek fel. Neked hatalmas konyhád lesz, végre hívhatunk vendégeket…
— Az én pénzemből — jegyezte meg Lilla szárazon.
— A közösünkből — javította ki Erika. — Márk jól keres, te is dolgozol. Együtt bármit elérhetünk.
Lilla a férjére nézett. Márk kerülte a szemét. A kép kezdett összeállni benne. Erika egyedül, a nyugdíjával aligha kapott volna ekkora hitelt. A bank nem ad öt millió forintot egy nyugdíjasnak puszta jóindulatból.
— Márk, mondd meg őszintén… aláírtál valamit? — kérdezte nyugodtan, de kérlelhetetlenül.
A férfi végre felnézett.
— Csak kezességet vállaltam. Anya kért rá. Nem akartam cserbenhagyni. Ez csak formalitás.
— Formalitás? — Lilla érezte, ahogy megfeszül a háta. — Tudod, mit jelent kezesnek lenni egy ötmilliós hitelnél?
— Azt, hogy bízom a családunkban! — csattant fel Márk. — Hogy együtt minden akadályt legyőzünk!
Erika lelkesen bólogatott.
— Pontosan! És ha eladjuk ezt a lakást, rögtön könnyebb lesz. Kifizetjük az első nagyobb összeget, és már csak négy és fél millió marad.
— Már csak? — ismételte Lilla hitetlenkedve. — Ez óriási összeg.
— Nem az, csak te látod annak — legyintett Márk. — Mindig a rossz oldalát nézed.
Lilla hirtelen megértette, hogy két külön valóságban beszélgetnek. Az ő világában az ötmilliós adósság teher volt, az övékben „esély”. A lakás eladása nála veszteség, náluk „közös döntés”.
— Időre van szükségem — mondta végül.
— Nincs idő! — emelte fel a hangját Erika. — Holnap lejár a határidő! Ha nem fizetjük be az első részletet, elveszik az előleg!
Lilla megmerevedett.
— Milyen előlegről beszél?
Erika zavartan igazította meg a táskáját.
— Már befizettem ötvenezer forintot, hogy lefoglaljam a házat.
Márk a homlokát dörzsölte.
— Anya… erről nem volt szó.
— Kiment a fejemből! — legyintett Erika. — A lényeg, hogy a ház már majdnem a miénk. Csak az adminisztráció maradt.
Lilla lassan visszaült a székre. Ötvenezer már elúszott. Holnap félmilliót kellene fizetni. Utána húsz évig havonta negyvennyolcezer forint. Húsz év.
— És ha nem tudjuk fizetni? — kérdezte csendesen. — Mi lesz akkor?
— Ugyan már, ilyen nem lesz! Boldogan élünk majd ott — felelte Erika lelkesedéssel.
Márk azonban komolyabb hangra váltott.
— Ha nem fizetünk, a bank viszi a házat. És a kezesen is behajtják a tartozást.
— Vagyis rajtad — pontosított Lilla.
— Rajtunk — javította ki Márk. — Minden közös.
Lilla felállt, az ablakhoz sétált. A szeptemberi szél megrezegtette a juharfák sárguló leveleit. Ez a lakás volt az egyetlen öröksége, a gyerekkora helyszíne, minden karcolás egy-egy emlék. Most puszta fedezetté vált valaki más álmához.
— Nem adom el — mondta halkan, de határozottan.
— Lilla, gondolkodj reálisan! — kérlelte Márk. — Mikor lesz még esélyünk ilyen házban élni?
— Esély? Húsz év adósságra? — fordult felé. — Tudod egyáltalán, mibe sodorsz minket?
Erika sóhajtott.
— Azt hittem, örülni fogtok… Most meg úgy beszéltek, mintha tönkretenném az életeteket.
— Az álmoknak összhangban kell lenniük a lehetőségekkel — felelte Lilla. — A maga lehetősége a tizennégyezer forintos nyugdíj.
— De szeretjük egymást! Segítünk egymáson! — jelentette ki ünnepélyesen Márk.
Lilla hosszan nézte a férjét. Két éve egy megfontolt, felelősségteljes férfihoz ment hozzá. Most valaki olyat látott maga előtt, aki gondolkodás nélkül aláír egy ötmilliós kötelezettséget.
— Őszintén, Márk… tényleg azt hiszed, hogy ezt hosszú távon bírni fogjuk?
A férfi habozott.
— Megszorítjuk a nadrágszíjat. Keresek mellékállást. A lakás árából lezárhatjuk a többi hitelt…
Lilla megdermedt.
— Milyen többi hitelt?
Márk lesütötte a szemét.
— Van egy tartozás a hitelkártyámon. Olyan ötszázezer forint.
Erika gyorsan közbevágott:
— Nekem is van egy kisebb kölcsönöm, háromszázezer. De az elenyésző!
Nyolcszázezer forint már most. Plusz öt millió. Kamatokkal, díjakkal, büntetésekkel.
— Van még valami, amiről tudnom kell? — kérdezte Lilla jeges nyugalommal.
— Nincs… azt hiszem — felelte Márk bizonytalanul.
Erika bólintott, de elkapta a tekintetét.
Lilla ekkor érezte meg igazán, milyen közel állnak a szakadékhoz. Egy rossz döntés, és két évtizedre eladósodnak. A megoldás számukra egyszerű: az ő lakása.
— Nem — mondta végül. — Ebbe nem egyezem bele.
Erika csalódottan sóhajtott, majd felállt.
— Sajnálom, hogy így látod, Lilla. De az idő majd megmutatja, kinek volt igaza. Márk, kísérj ki a buszhoz.
Miután az ajtó becsukódott mögöttük, nehéz, sűrű csend telepedett a lakásra. Márk idegesen járkált a konyhában, időnként Lillára pillantva, mintha még mindig remélne valamit. Lilla az asztalnál pakolt, mozdulatai gépiesek voltak, és minden erejével azon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire felkavarta a beszélgetés.