A kimondatlan feszültség még mindig ott vibrált köztük a levegőben.
— Lilla, kérlek, gondold át még egyszer — törte meg végül Márk a csendet. — Lehet, hogy nem fogalmaztam elég érthetően. Anya egész életében arról álmodott, hogy egyszer saját, tisztességes házban élhessen.
— Az én pénzemen — felelte Lilla szárazon, miközben elöblítette a bögréket, és kerülte a férje tekintetét.
— Nem a te pénzeden, hanem a miénken! — vágta rá Márk ingerülten. — Házastársak vagyunk. Ami van, az közös.
Lilla lassan felé fordult, tekintete hűvös volt.
— A hitelről nem közösen döntöttünk. Te vállaltál kezességet, anélkül hogy megkérdeztél volna. Most pedig az én lakásomat akarod eladni. Ebben pontosan mi a közös?
Márk idegesen felsóhajtott.
— Anya sietett az ügyintézéssel. Minden gyorsan történt, nem volt idő hosszú egyeztetésekre.
— Egy telefonhívásra sem? — kérdezte Lilla csendesen. — Ennyire nem fért bele, hogy kikérd a véleményem?
— Azt mondta, meglepetésnek szánja…
Lilla elzárta a csapot, megtörölte a kezét, majd határozottan ránézett.
— Ezt a témát lezártam. A kölcsönt Erika vette fel, oldja meg ő. A lakásom nem eladó.
Márk bólintott, de a vonásai elárulták, hogy csak ideiglenesen hátrált meg.
A következő napokban különös légkör uralkodott otthon. Hol némán kanalazta a vacsorát, hol hosszan ecsetelte a vidéki élet előnyeit: tiszta levegő, csend, kert, gyereknevelés ideális körülmények között. Lilla úgy tett, mintha ezek a megjegyzések nem neki szólnának, mégis egyre nyomasztóbb lett a hangulat.
Szerdán este Márk komoran érkezett haza. Lilla éppen piláfot kavargatott, amikor a férfi mögé lépett, és átkarolta a vállát.
— Arra jutottam, hogy van egy ésszerű megoldás — kezdte békülékeny hangon.
Lilla nem fordult meg, csak megállította a fakanalat.
— Hallgatlak.
— Eladjuk a lakásodat, veszünk egy kisebbet. A fennmaradó összeget betesszük anya házába. Így mindannyian jól járunk: kényelmesebben élünk, és neki is segítünk.
Néhány másodpercig csak a rizs sercegése hallatszott. Lilla lassan felfogta, hogy a férje ismét ugyanazt várja tőle: mondjon le arról az ingatlanról, amelyet a szüleitől örökölt.
— Komolyan gondolod? — kérdezte halkan.
— Persze! — lelkesedett Márk. — Képzeld el: háromszintes ház, kandalló, tágas nappali! Ott nőhetnének fel a gyerekeink, barátokat hívhatnánk…
Lilla arca kipirult, de nem a meghatottságtól.
— Állj meg. Az a lakás az én nevemen van. Arról csak én dönthetek.
— De mi egy család vagyunk! — próbálta fenntartani a békés hangnemet Márk. — Közös a háztartásunk, közösek az álmaink.
Lilla lekapcsolta a tűzhelyet, és szembefordult vele.
— Mikor beszéltünk arról, hogy ötmillió forintos házat veszünk hitelből? Mikor terveztünk ekkora adósságot a nyakunkba venni?
— Anya meglepetést akart…
— Ötmillió forint, plusz kamatok — ismételte Lilla lassan. — Te azt kéred, hogy mondjak le az egyetlen biztos pontomról egy olyan vállalkozás kedvéért, amihez semmi közöm.
Márk taktikát váltott.
— Ez nem vállalkozás, hanem kötelesség. Anya egész életében értünk dolgozott. Most végre normális körülmények között szeretne élni. Tényleg cserben hagyjam?
— És engem nyugodtan háttérbe szoríthatsz? — kérdezte Lilla. — A hitelt ő intézte a család megkérdezése nélkül. Te vállaltál felelősséget nélkülem. Most pedig azt várod, hogy adjam el a tulajdonomat. Hol vagyok én ebben a történetben?
— Neked is részed lesz a házban! Jó befektetés!
— A ház Erika nevén van. Pontosan milyen részem?
Márk elbizonytalanodott.
— Anya tisztességes ember. Megoldjuk…
— Figyelj magadra — csóválta a fejét Lilla. — Azt kéred, hogy az örökségemet váltsam pénzre, és tegyem bele egy olyan ingatlanba, ami nem is az enyém. És mindezt szóbeli ígéretekre alapozva.
— Ő az anyám! — csattant fel Márk.
— Az anyád, aki fedezet nélkül vett fel ötmillió forintot. Az anyád, aki természetesnek tartja, hogy a fiatal házaspár állja a számlát.
Márk homloka ráncba szaladt.
— Túlságosan kemény vagy. Ő mindannyiunk jövőjét építi.
— Akkor miért csak az ő neve szerepel a tulajdoni lapon? Miért te lettél a kezes? Hol van ebben az egyensúly?
— Közösen fizetjük majd!
— Fizetünk mindannyian, de a tulajdonos egyedül Erika lesz — vonta le Lilla a következtetést. — Kétségtelenül előnyös konstrukció. Neki.
Márk hallgatott egy pillanatig, de nem engedett.
— Ne vitatkozzunk. Ez hosszú távon értünk van. Gondolj a leendő gyerekeinkre.
— Milyen gyerekekre? — kérdezte fáradtan Lilla. — Húsz évig törlesztenénk. Szerinted ilyen teher mellett felelősséggel lehet családot alapítani?
— Nem tartana húsz évig! — vágott közbe Márk. — Néhány éven belül nő a fizetésünk, előtörlesztünk…
— Miből? Te gyárban dolgozol mérnökként, én iskolában tanítok. Mindkettőnk fizetése fix. Honnan jönne hirtelen a plusz?
— Vállalhatnánk mellékest, akár saját vállalkozást…
Lilla keserűen felnevetett.
— Milyen vállalkozást? Van tőkéd? Kapcsolati hálód? Tapasztalatod?
Márk elfordította a fejét.
— Nem lehetsz mindig ennyire borúlátó. Néha hinni kell.
— Én inkább számolok — felelte Lilla higgadtan. — És a számok azt mutatják, hogy nincs kapacitásunk ekkora hitelre.
Márk megpróbálta megfogni a kezét.
— Kérlek… Anya számít ránk. A ház csodálatos. Boldogok lehetnénk ott.
Lilla finoman kihúzta a kezét az övéből.
— Ha ennyire bízol ebben az álomban, akkor költözz oda, és törlesszétek együtt a hitelt.
— Ezt hogy érted? — kérdezte döbbenten.
— Egyszerűen. Erika megkapja a házat, te vállaltad a kezességet. Oldjátok meg ketten a következményeket.
— De én a férjed vagyok! — mondta zavartan Márk.
— Az a férj, aki jelentős döntéseket hoz a felesége megkérdezése nélkül — válaszolta Lilla nyugodtan. — Az a férj, aki természetesnek veszi, hogy a felesége mondjon le a biztonságáról egy másvalaki adóssága miatt.