— Lilla, anyám felvett öt millió forintos hitelt egy házra. El kell adnunk a lakásodat, hogy rendezni tudjuk az egészet — közölte Márk, mintha csak egy számláról beszélne.
Lilla a konyhaablaknál állt, és az udvar fáit figyelte. Az őszi szél már belekapott a juharfák lombjába, a levelek széle aranysárgára váltott. A nyár elmúlt, és vele együtt valami könnyedség is. A kétszobás lakást a szüleitől örökölte; minden négyzetmétere emlékeket őrzött: gyerekkori nevetéseket, ünnepi vacsorákat, csendes estéket. Két éve ment hozzá Márkhoz, aki gondolkodás nélkül költözött be hozzá, örülve, hogy nem kell albérletre költeniük.
Márk édesanyja, Erika, a Zagorodnaja utcában lakott egy öreg, megviselt házban. A falak repedeztek, a cserépkályha inkább füstölt, mint fűtött, a csapból hol jött víz, hol nem. Erika gyakran sóhajtozott, milyen jó lenne egy korszerű, tágas otthon, de ezek a vágyak inkább ábrándnak tűntek. A nyugdíja éppen csak fedezte a rezsit és a mindennapi kiadásokat; új ingatlanról beszélni is merészség lett volna.
Amikor azon a vasárnap délelőttön telefonált, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal találkozzanak, Lilla valami családi ügyre számított. Márk kelletlenül tette le az újságot.
— Anya át akar jönni. Azt mondja, halaszthatatlan.
— Talán megint beázik a tető — jegyezte meg Lilla, miközben kávét öntött.
Fél órával később Erika már a lakás előszobájában toporgott, arcán izgatott mosollyal. Ledobta a kabátját, és szinte berobbant a konyhába.
— Drágáim, fantasztikus hírem van! — jelentette ki ünnepélyesen. — Értetek is tettem ezt a lépést: hitelt vettem fel egy házra. Hamarosan mind együtt élhetünk benne!
Márk félrenyelt, Lilla pedig dermedten tartotta a csészét. A „hitel” szó súlyosan koppant a levegőben.
— Anya, milyen hitelről beszélsz? — kérdezte Márk hitetlenkedve.
— A Nadezsda bankban, a Szovjetszkaja utcában — felelte büszkén Erika. — Nagyon segítőkész ügyintéző volt. Mindent részletesen elmagyarázott, segített a papírok kitöltésében. Öt millió forint húsz évre, évi tizenkét százalékos kamattal. Már ki is néztem az ingatlant a Cseresznye utcában. Háromszintes, kandallóval és még medence is van!
Lilla óvatosan letette a bögrét. A számok kavarogtak a fejében. Öt millió forint egy nyugdíjasnak? Még évtizedek alatt sem tudná visszafizetni.
— Erika, a bank ezt hogyan engedélyezte? — kérdezte halkan. — Jövedelemigazolás, biztosíték, kezesek… ezek nélkül nem szoktak ekkora összeget adni.
— Jaj, minden rendben van! — legyintett az asszony. — A ház az én nevemre kerül, de természetesen együtt törlesztünk majd. Hiszen közösen fogjuk használni. Márk dolgozik, te is fiatal vagy, megoldjátok. Képzeljétek el: kert, friss levegő, saját zöldségek!
Márk hátradőlt, és Lilla meglepetten látta rajta, hogy nem rémült meg. Inkább számolgatott.
— Mennyi a havi részlet? — kérdezte.
— Mindössze negyvennyolcezer forint! — felelte Erika lelkesen. — Hárman együtt ez igazán nem sok. Négy hálószoba, két fürdő, hatalmas nappali…
Lilla fejben gyorsan kalkulált. Negyvennyolcezer havonta húsz éven át — az összeg a kamatokkal együtt meghaladja a tizenegymilliót. Ez már nem álom, hanem pénzügyi csapda.
— Erika, a nyugdíja nem fedezi ezt a törlesztőt — mondta nyugodtan, de határozottan. — Mi a konkrét terv?
— A legfontosabb az elszántság! — csattant fel az anyós. — Holnap írjuk alá a végleges papírokat, és be kell fizetni az első részletet. Félmillió forint az egész.
Lilla a férjére nézett, várva, hogy észérvekkel álljon elő. Ehelyett Márk elgondolkodva simította végig az állát.
— Nézd, Lilla, ez hosszú távú befektetés — kezdte. — Egy modern, tágas házban élhetnénk. Csak az elején kellene besegíteni.
— Befektetés? — Lilla hangja megemelkedett. — Évi közel hatszázezer forintról beszélünk! Honnan teremtjük elő?
Márk vállat vont.
— Ott van a lakás. Eladhatnánk, a pénzt betennénk a házba…
Lilla úgy érezte, megáll az idő. A szülei öröksége hirtelen fizetőeszközzé vált más álmához.
— Látod, milyen okos a fiam! — csapta össze a kezét Erika. — Ez a lakás kicsi és régi. A ház tágas, világos. Lesz hely a gyerekeknek is.
— Miféle gyerekeknek? — kérdezte Lilla halkan.
— Hát a leendő unokáimnak! — felelte Erika természetességgel. — Egy nagy házban sokkal jobb családot alapítani.
Márk helyeslően bólintott.
— Itt szűkös minden, zajosak a szomszédok. Ott csend, kert, nyugalom.
Lilla lassan kihúzta magát.
— Van saját lakásom, és nem fogom más tartozását fizetni.
Erika felháborodva tárta szét a karját.
— Miféle „más”? Egy család vagyunk!
— A ház az ön nevén lesz. A hitel is — felelte Lilla nyugodtan.
Márk bosszúsan felsóhajtott.
— Ne légy ennyire merev. Anya értünk teszi.
— Ki kérte rá? — vágott vissza Lilla. — Ki beszélte meg velünk?
— Meglepetésnek szántam — mondta sértődötten Erika. — Azt hittem, örülni fogtok.
— Ötmilliós meglepetésnek? — Lilla megrázta a fejét. — Elolvasta egyáltalán a szerződést? Tudja, mit írt alá?
Erika egy pillanatra elbizonytalanodott.
— Az ügyintéző mindent elmagyarázott… Azt mondta, hogy minden világos és egyszerű.