— …és mindig azzal takarózol, hogy tökéletesnek akarsz látszani! — csattant fel Gábor.
— Látod? Még most sem tudsz higgadtan beszélni velem — felelte Nóra fáradtan.
— Adj még egy esélyt! Kezdjük újra, kérlek!
— Nem, Gábor. Márk megmutatta, milyen az, amikor egy férfi tisztelettel fordul a nő felé. Esténként mesét olvas Lillának, és nem érzi tehernek.
— Ugyan, én is tudok mesét olvasni!
— Nem „tudni” kell, hanem akarni. És neked ez sosem volt fontos.
— Dehogynem! Csak belefáradtam, hogy miattatok robotoljak!
— Pont ez a baj. Mindig azt mondod: „miattatok”. Márk azt mondja: „értünk”. Érzed a különbséget?
— Nóra, ne tedd ezt…
— Már eldöntöttem. Sajnálom. Az a család, amit megpróbáltunk felépíteni, ott a kávézóban omlott össze. Végérvényesen.
A vonal megszakadt. Gábor sokáig bámulta a kezében tartott telefont. Rádöbbent, hogy megkapta azt, amire annyiszor hivatkozott: a szabadságot, kötelezettségek nélkül. Mégsem érzett megkönnyebbülést, inkább valami üres szorította a mellkasát.
A fal túloldaláról anyja hangja szűrődött át. Mária éppen telefonált.
— Természetesen, Nóra, számíthatsz rám az esküvőn. A te döntésed, és az unokám boldogsága a legfontosabb…
Gábor kiviharzott a szobából.
— Anya! Ezt mégis hogy gondolod?
Mária letette a telefont, és nyugodtan ránézett.
— Beszéltem Nórával. Meghívott az esküvőre.
— Nem mész el! Én vagyok a fiad!
— És ez mire jogosít fel? Arra, hogy tönkretedd egy rendes nő életét?
— Rendes nő? Hiszen ő hagyott el!
— Teljes joggal. A helyében már évekkel ezelőtt összepakoltam volna.
— Köszönöm a támogatást…
— A támogatás nem jár alanyi jogon. Az igazság jár. És az néha fáj.
— Miféle igazság?
— Hogy önző voltál, Gábor. Mindig csak magadat nézted.
— Dolgoztam! Hazahoztam a pénzt!
— Azt hitted, ez mindent pótol. Közben meg ordítottál vele, ha valami nem tetszett. Lillát is kerülted.
— Nem kerültem! Csak… nem tudtam mit kezdeni egy kisgyerekkel.
— Szeretni kellett volna. Ennyi az egész.
Egy héttel később Gábor az óvoda előtt várakozott. Nóra Lillával lépett ki az épületből, mellettük egy magas, szemüveges férfi haladt.
— Nóra! — szólt oda Gábor.
A nő megtorpant, arca megfeszült.
— Szia.
— Ő az? — biccentett a férfi felé.
— Márk, ő Gábor, Lilla apja.
Márk udvariasan kezet nyújtott.
— Örülök, hogy megismerhetlek.
— Azt kétlem — morogta Gábor, és nem fogadta el a kezet.
— Ne csinálj jelenetet — szólt rá halkan Nóra.
— Jelenetet? A saját lányomról van szó!
— Senki nem vitatja, hogy az apja vagy. Találkozhatsz vele, de hétköznap ne zavarj minket. Ha hétvégére szeretnéd elvinni, előre egyeztessünk.
— Most már engedélyt kell kérnem?
— Nem engedélyt, hanem felelősséget vállalni. Én nevelem. Te az édesapja vagy, de a mindennapokban nem voltál jelen.
— Apa! — kiáltotta Lilla, és kiszaladt az ajtón.
A kislány odarohant hozzá, Gábor pedig felkapta.
— Szia, kicsim. Hiányoztál.
— Te is nekem! Képzeld, Márk bácsi elvisz az állatkertbe!
— Márk bácsi? — Gábor szemöldöke összerándult.
— Igen! Mindig olvas nekem, és vett fagyit is!
— Szóval fagyit vesz… — fordult indulatosan Márk felé. — Azt hiszed, ezzel mindent megoldasz?
— Nem helyetted akarok apa lenni — felelte nyugodtan Márk. — Csak jelen vagyok az életükben. Te döntöttél úgy, hogy kimaradsz.
— Nem én léptem ki!
— Gábor, elég — szólt közbe Nóra. — Lilla, indulunk.
— Várj! — kiáltotta a férfi. — Beszéljük meg!
— Mit? Hogy megint felemeld a hangod?
— Nem kiabálok!
— De igen, apa — suttogta Lilla halkan. — Mindig kiabálsz anyával.
Gábor szinte megdermedt. A gyerek szavai élesebbek voltak bármilyen szemrehányásnál.
— Lilla… én csak…
— Félek, amikor kiabálsz — mondta a kislány, és Nóra kezébe csúsztatta a sajátját.
— Mennünk kell — zárta le a beszélgetést Nóra.
Elindultak. Gábor ott maradt az óvoda kapuja előtt, és először érezte igazán, mit jelent a veszteség. Nemcsak a kapcsolatát veszítette el, hanem talán a lánya bizalmát is. És ezért senki mást nem okolhatott, csak saját magát.