— Akkor majd keresek magamnak mást, elveszem feleségül, te pedig itt maradsz egyedül a gyerekkel! — vágta oda dacosan.
— Nyugodtan próbáld meg — felelte Mária higgadtan. — De előtte gondoskodj róla, hogy rendesen fizesd a gyerektartást. Mert én rajta fogom tartani a szemem.
— Anya, most komolyan… te kinek az oldalán állsz? Az enyémen vagy az övén?
— Egy felnőtt férfi anyja vagyok — válaszolta metszően. — Olyané, akinek vállalnia kell a következményeket. Csakhogy jelenleg nem egy férfit látok, hanem egy sértődött, önző kisfiút.
A válás egy hónappal később hivatalossá vált. Gábor ezt felszabadulásként élte meg. Úgy érezte, végre ledobta magáról a terhet. Nem sokkal később már az új hódítását, Nikolettet vezette be a lakásba — a szomszéd irodából a szőke lányt.
— Gábor, ez a lakás gyönyörű! — nézett körbe csillogó szemmel Nikolett.
— Ugyan, ez még csak a kezdet — húzta ki magát büszkén. — Hamarosan felújítok, lecserélek mindent. Most, hogy megszabadultam a családi kötöttségektől, végre magamra költhetek.
— És a volt feleséged? — kérdezte kíváncsian a lány.
— Nóra? Az anyámnál lakik Lillával. Hadd üljön otthon, nevelje a gyereket.
— A tartásdíjjal mi lesz?
— Ugyan már! — legyintett. — Anyámnak van pénze, nem fognak éhezni.
Épp a konyhában ültek, amikor az ajtó kulcs csikordulásával kinyílt. Mária lépett be, mögötte Nóra, karján Lillával.
Gábor arca elsápadt.
— Mit keres itt? Miért hoztad ide őket?
— Visszaadtam a lakást a jogos tulajdonosának — jelentette ki Mária nyugodtan. — Az ingatlan mostantól Lilla nevén van. Te pedig, fiam, szabad ember vagy.
— Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! — tört ki belőle.
— Pontosan ezt kellett volna már régen megtennem. Csomagolj. Hozzám költözöl.
Nikolett értetlenül nézett rájuk.
— Gábor, mi folyik itt?
— Semmi különös — felelte Mária hűvösen. — Csak az történt, hogy a fiam elfelejtette megemlíteni: a lakást fél éve az unokám nevére írattam. Előrelátó voltam.
— Ezt nem teheted! — könyörgött Gábor.
— De igen. És meg is teszem. Nóra, érezd magad otthon.
Nikolett felkapta a táskáját.
— Ehhez nekem semmi közöm — motyogta, majd kiviharzott.
— Nikolett, várj! — kiáltott utána Gábor, de az ajtó már becsapódott.
Két esztendő telt el. A nagy szabadságból nem maradt semmi. A barátai sorra elmaradoztak, belefáradtak a panaszaiba. Mária hűvösen, kimérten bánt vele, és egyértelművé tette: az ő lakásába nő nem költözik.
Egy este Gábor felhívta Nórát.
— Beszélhetnénk? Talán… újrakezdhetnénk?
— Nincs mit újrakezdeni — felelte csendesen. — Én már rendben vagyok.
— De hát család vagyunk! Lillának szüksége van az apjára!
— Apja a válás után is lehet — mondta nyugodtan. — Senki nem tiltja, hogy találkozz vele.
— Segíthetnék a gyerekszoba átalakításában…
— Köszönöm, már elkészült. Márk segített.
— Márk? Ki az a Márk? — feszült meg Gábor hangja.
— Egy kollégám. Kedves, figyelmes ember. Holnap kávézni hívott.
— Elmész vele?
— Valószínűleg igen. Ideje továbblépnem.
— Egy idegennel? Csak úgy?
— Nem idegen. Három hónapja mellettünk áll. Játszik Lillával, bevásárolt, amikor beteg voltam.
— Pénzt is ad? — kérdezte gyanakodva.
— Nem. Csak segít. Önként. Vádaskodás és jelenetek nélkül.
Gábor anyja szobájában ült, és a plafont bámulta. Az egész élete kisiklott. Egy ostoba ruhacímke miatt kezdődött minden… vagy inkább azért, mert képtelen volt lehámozni azt a címkét anélkül, hogy Nórát megalázza.
Megcsörrent a telefon.
— Gábor — szólt bele Nóra. — Nem tudtam, elmondjam-e, de jobb, ha tőlem hallod. Márk megkérte a kezem.
— Tessék?! — hördült fel. — És te mit mondtál?
— Azt, hogy átgondolom. Ő nem emeli fel a hangját nyilvánosan, és örömmel foglalkozik Lillával. Még nem adtam választ, de…
— Nóra, várj! Nem beszélhetsz komolyan! Öt évet éltünk együtt!
— És ez feljogosít arra, hogy megalázz mások előtt?
— Nem akartam… csak néha elragadtak az indulataim, és nem tudtam, hogyan kezeljem őket.