— Ez a te dolgod. Női feladat.
Nóra lassan felé fordult, a tekintete egyszerre volt hitetlen és sértett.
— Tessék? Mit mondtál?
— Azt, amit hallottál — felelte Gábor vállat vonva. — Én dolgozom, én hozom haza a pénzt. A gyerek a te területed.
— Az előbb egy kávézó közepén aláztál meg egy ruhacímke miatt!
— Legalább most már érted, hol lenne a helyed — csattant fel a férfi. — Nem a barátnőiddel kávézgatni, hanem otthon.
— Komolyan ezt gondolod? — kérdezte Nóra elképedve. — Itthonról dolgozom, egyszerre három megbízást viszek, nevelem Lillát, főzök, mosok, takarítok. Szerinted mikor kapcsolok ki?
— Kikapcsolsz? — nevetett fel gúnyosan Gábor. — Egy kisgyerekkel otthon lenni nem munka, hanem laza időtöltés. Ülj be egyszer tíz órára az irodába, aztán beszélj!
— És te próbáltál már végigaludni egy éjszakát, amikor a gyerek óránként felsír? — csattant fel Nóra. — Az etetés, a pelenkázás, az altatás szerinted magától megy?
— Ugyan már, mi ebben a bonyolult?
— Pont ez az! Ha ilyen egyszerű, miért nem vetted észre azt az átkozott címkét?
Gábor erre nem felelt. Felkapta a slusszkulcsot az előszobaszekrényről.
— Elég volt. Átmegyek Zoltánhoz. Kell egy kis levegő ebből a nagy családi idillből.
— Menj — mondta halkan Nóra. — Úgyis ezt szoktad.
Az ajtó csapódása után csend maradt. Nóra még néhány másodpercig mozdulatlanul állt Lillával a karján. A kislány békésen szuszogott, mintha semmit sem érzékelt volna a feszültségből.
Nóra határozott mozdulatokkal pakolni kezdett. Pelenkák, váltóruhák, kedvenc plüss — minden a táskába került. Felöltöztette Lillát, magára kapott egy kabátot, majd lehúzta maga után a lakás ajtaját.
Fél órával később egy bőrönddel és a babakocsival állt Mária ajtajában.
— Nóra? — hökkent meg az asszony. — Mi történt?
— Szeretnék eljönni Gábortól. Pár napig maradhatnánk nálad?
— Hát persze, gyere be azonnal. Mit művelt már megint az a szerencsétlen?
Nóra leült a nappaliban, ringatni kezdte Lillát, és elmesélte a történteket.
— A kávézóban ordított velem, hogy felelőtlen anya vagyok, hogy a gyerekünk majdnem meghalt. Pedig csak a ruha dörzsölte ki a nyakát. Még azt sem vette a fáradságot, hogy rendesen megnézze.
— Ez borzasztó — csóválta a fejét Mária. — És utána?
— Kijelentette, hogy a gyerek kizárólag az én dolgom. Hogy ő nem bébiszitter.
Mária arca megkeményedett.
— Szóval Lilla nem az ő gyereke is?
— Pontosan ezt érzem. És még azt is mondta, hogy otthon lenni a babával egyenlő a pihenéssel.
Az idősebb asszony fáradtan sóhajtott.
— Elkényeztettem. Mindig megvédtem, mindig kihúztam a bajból. Azt hittem, ha családja lesz, felnő végre. Úgy tűnik, tévedtem.
Másnap Gábor feldúltan állított be az anyjához.
— Anya, hol van Nóra? Azonnal haza kell jönnie!
— Nem megy sehova — felelte Mária higgadtan. — Inkább azt mondd meg, miért rendeztél jelenetet egy nyilvános helyen?
— Jelenetet? A lányomért aggódtam!
— Egy ruhacímke miatt? — kérdezte élesen az asszony. — Mindent elmondott.
— Ne higgy neki! Felnagyítja a dolgokat! — járkált fel-alá Gábor. — Küldd haza.
— Ülj le — szólt rá az anyja. — Ideje normálisan beszélni.
— Nincs miről beszélni. A feleségemnek a saját otthonában a helye.
— Nóra sokkal inkább megérdemli azt az otthont, mint te gondolnád. Csalódtam benned.
— De én keresem a pénzt!
— Ő is dolgozik. Igaz, itthonról, de keményen. Emellett neveli a gyereket és viszi a háztartást. Te mivel járulsz hozzá?
— Eltartom a családot!
— Halkan is lehetne eltartani — jegyezte meg Mária. — Emlékszel, milyen volt, amikor apád halála után egyedül maradtam veled? Akkor azt hittem, megtanultad, mit jelent felelősséget vállalni.
— Az más volt. Az én munkám stresszes.
— Az övé meg könnyű? — kérdezte csípősen. — Mikor keltél fel utoljára éjszaka Lillához?
— Minek keljek? Nóra szoptat.
— És mikor toltad utoljára a babakocsit? Fürdetted? Játszottál vele?
Gábor elhallgatott.
— Elfáradok a munkahelyemen — morogta végül.
— Ő is elfárad. Mégsem aláz meg téged idegenek előtt.
A férfi arca elvörösödött.
— Jó, rendben! — csattant fel indulatosan. — Ha ez így megy tovább, akkor majd döntök én, és mindenki megbánja, hogy ellenem fordult.