— …ápolót! Nem tudok havonta ennyi pénzt előteremteni!
— Tizenöt éven át nekem sem volt saját életem, mégis kibírtam valahogy — feleltem halkan.
— Ez teljesen más helyzet!
— Igen, más. Az enyém sokkal nehezebb volt.
— Nóra, viselkedj már normálisan! Legalább félállásban gyere vissza!
— Eszter, inkább te gondolkodj el. Add el azt a lakást, amit ajándékba kaptál, és abból rendezd a költségeket.
Néhány másodpercnyi üresség következett, majd bontotta a vonalat.
Az irodában mintha kicseréltek volna. Rendszeresen bejárok, új ötletekkel állok elő, bent maradok a csapatépítőkön is. A főnököm egyik nap félrehívott.
— Nóra, rád sem ismerek. Régebben mindig rohantál haza.
— Régen vártak otthon — mondtam. — Most én várok valamire.
El kezdtem edzőterembe járni, beiratkoztam angolra. Még egy társkeresőre is regisztráltam. Idegen férfiak üzennek, találkozót javasolnak. Szokatlan érzés negyvenöt évesen megtapasztalni, milyen a szabadság.
Két napja anya ismét hívott. Most nem nyomtam ki.
— Kislányom, meddig tart még ez? Apád állapota romlik, és az az ápoló teljesen idegen nekünk!
— Anya, én is az lettem azon a napon, amikor kitettek a saját szobámból.
— Nem így akartuk…
— Tudom. Nem akartatok semmit. Gondolkodni sem. Tizenöt évig.
Ma senki sem keresett. A csend furcsa, de nem bántó.
A konyhaasztalnál ülök, kortyolom a kávét, a macska dorombol a kezemben. Kint ragyog a tavaszi napfény, besüt az ablakon. A telefonom harmadik napja néma.
Sajnálom őket? Igen. De az együttérzés nem egyenlő azzal, hogy újra feláldozzam magam.
Tegnap Eszter üzenetet küldött: „Apához mentőt hívtak. Gondold át, mit teszel.”
Átgondoltam. És nem válaszoltam.
A legmeglepőbb az egészben, hogy képes vagyok hallgatni. Negyvenöt év után először merem kimondani a nemet azoknak, akik egész életemben csak az igent tartották természetesnek.