— Én? — kérdeztem vissza halkan.
— Persze hogy te! A saját lakásodban húzod meg magad, és mégsem vagy hajlandó segíteni!
— Ennek mi köze ahhoz, hol lakom? Itt anyáról és apáról van szó.
— Pont erről beszélek. A te szüleid. A te neveden lévő lakásban.
— Most komolyan egy tulajdoni lap miatt sértődtél meg?
— Nem sértődtem meg. Egyszerűen levontam a következtetéseket.
Letelt a megbeszélt hónap, de nem költöztem vissza. Anya naponta keresett.
— Eszter elutazott, most már hazajöhetsz!
— Itthon vagyok, anya.
— Ne beszélj butaságot! Az otthonod itt van!
— Az az otthonom, ahol nem raknak ki a vendégek kedvéért.
Egy hete nem veszem fel. A hangpostán negyvenhárom üzenet vár.
Tegnap a közértben futottunk össze. Összement, mintha éveket öregedett volna pár hét alatt.
— Nórikám! — sírta el magát. — Hogy tehetted ezt velünk? Család vagyunk!
— A család számomra azt jelenti, hogy mindenki vállal részt. Nem azt, hogy egy ember robotol, a többiek pedig természetesnek veszik.
— De mi mindig szerettünk!
— Szeretni és kihasználni nem ugyanaz.
— Apád rosszul van! Gondoskodás kell neki!
— Akkor fogadjatok szakembert. Vagy jöjjön haza a lakás tulajdonosa Németországból.
Anya összerezzent, majd szó nélkül elsietett. Ott maradtam a járda szélén. Sajnálom őket? Igen. De a sajnálat nem egyenlő azzal, hogy újra feláldozzam magam.
Otthon a vörös kandúr az ölembe kucorodott. Az első nap találtam, amikor visszaköltöztem. Régen szó sem lehetett állatról, „apának allergiája van” — mondták. Most meg úgy dorombol, hogy áthallatszik a falon.
A telefonom az asztalon hever. Egy hét alatt negyvenhét nem fogadott hívás. Tegnap Eszter is keresett — három hónap után először.
A harmincadik csörgésnél végül felvettem.
— Igen?
— Nóra! Végre! — Eszter hangja fáradt volt és ingerült. — Mit csinálsz? A szüleink harmincezer forintért fogadtak ápolót.